Frederic Brown: A Fegyver.
               ----------------------------

  A szoba nyugalmas volt a koraesti félhomályban, Dr. James
Graham, egy nagy fontosságú tudományos vállalkozás vezetô
tudósa, gondolataiba merülve ült kedvenc karosszékében.
Olyan csend volt, hogy tisztán hallotta, amint a szomszéd
szobában fia egy képeskönyvet lapozgat.

  Gyakran születtek itt legjobb munkái, alkotó gondolatai,
miközben a napi munka végeztével egyedül üldögélt lakása
sötét szobájában. De ma este nem pattantak ki agyából
ilyen teremtô gondolatok. Egyre csak szellemileg
visszamaradott fiára - egyetlen fiára - gondolt, aki ott
volt a másik szobában. Szeretettel gondolt rá, nem azzal a
keserű fájdalommal, amelyet évekkel ezelôtt érzett, amikor
elôször szerzett tudomást fia állapotáról. A fiú boldog
volt; hát nem ez a fontos? És hány embernek adatott olyan
gyermek, aki örökké gyermek maradt, aki soha nem fog
felnôni, hogy elhagyja apját? Ez bizonyára nem más, mint a
dolog ésszerűsítése, de hát mi rossz van abban, ha az ember
ésszerűsít? Megszólalt az ajtócsengô.

  Graham felállt, s mielôtt az elôszobán át az ajtóhoz ment
volna, felgyújtotta a villanyt az immár teljesen sötét
szobában. Nem érzett bosszúságot: ma este, ebben a
pillanatban örömmel fogadott szinte bármit, ami
megzavarhatja gondolatait.

  Kinyitotta az ajtót. Az idegen, aki az ajtóban állt,
megszólalt:
 - Dr. Graham? A nevem Niemand; beszélni szeretnék önnel.
Bejöhetek egy pillanatra?

  Graham megnézte. Alacsony ember volt, bizonytalan
egzisztenciának látszott, nyilvánvalóan ártalmatlan figura -
talán egy riporter vagy valami biztosítási ügynök.

  De nem is volt érdekes, hogy kicsoda ez az ember. Graham
hallotta saját szavait:
 - Természetesen. Jöjjön be, Mr. Niemand.

  "Egy pár perces beszélgetés - mentette magát gondolatban
- elterelheti a figyelmemet, és felfrissítheti a
gondolataimat."

 - Foglaljon helyet - mondta a nappaliban. - Valami italt?
 - Nem, köszönöm - mondta Niemand. Leült egy székbe; Graham
a heverôre telepedett. A kis ember egymásba kulcsolta az
ujjait; elôrehajolt. Megszólalt:
 - Dr. Graham, éppen ön az, akinek a tudományos munkája
bárki másénál könnyebben lehetetlenné teheti az emberi faj
kilátásait arra, hogy tovább élhessen.

  Egy ôrült, gondolta Graham. Már késô, eszmélt rá, mielôtt
beengetde, meg kellett volna kérdeznie tôle, mivel
foglalkozik. Kellemetlen beszélgetésnek néz elébe - utált
gorombán viselkedni, mégis egyedül a gorombaság látszott
célravezetônek.

 - Dr. Graham, a fegyver, amin ön dolgozik...

  A látogató itt megállt, fajével odafordult, ahogy az
egyik hálószobába vezetô ajtó kinyílt, és egy tizenöt éves
forma fiú lépett be rajta. A fiú nem vette észre Niemandot;
odafutott Grahamhez.

 - Papa, olvasol nekem most?

  A tizenöt éves fiú olyan édesen kacagott, mint egy
négyéves.

  Graham karjával átölelte a fiút. Ránézett a vendégre,
vajon tud-e a fiúról. Abból, hogy Niemand arcán nyoma sem
volt meglepetésnek, megértette, hogy mindent tud.

 - Harry - Graham hangja tele volt gyengédséggel -, a papa
el van foglalva. Csak néhány perc. Menj vissza a szobádba;
én is jövök hamarosan, és olvasok neked.
 - A Kiscsibét? A Kiscsibét fogod nekem olvasni?
 - Ha akarod. Most eredj. Várj csak, Harry, ez Mr. Niemand.

  A fiú szégyenlôsen mosolygott a vendégre.

 - Szervusz, Harry - mondta Niemand, visszamosolygott rá,
intett a kezével. Graham, aki figyelte, most már biztos
volt benne, hogy Niemand tudja: a mosoly, a mozdulat a fiú
szellemi és nem a fizikai állapotának szólt.

  A fiú kezet fogott Niemanddal. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha fel akarna mászni Niemand ölébe, és Graham gyengéden
visszahúzta.

 - Most menj a szobádba, Harry - mondta. A fiú
visszaszökdécselt a hálószobába, az ajtót nyitva hagyta.
Niemand tekintete találkozott Grahaméval.

 - Tetszik nekem - mondta a vendég, s a hangja egész
ôszinte volt. - Remélem, hogy mindig igazat fog neki
olvasni - tette hozzá. Graham nem értette. - A Kiscsibére
gondolok - mondta Niemand. - Kedves történet, de én azt
hiszem, a Kiscsibének semmiképpen nem lehet igaza, ha arról
van szó, hogy leszakad az ég.

  Graham hirtelen megkedvelte Niemandot, látva, hogy
Niemandnak tetszik a fiú. Most eszébe jutott, hogy gyorsan
véget kell vetnie a beszélgetésnek. Felállt, mozdulata
elutasító volt.

 - Attól tartok, Mr. Niemand, hogy csak vesztegeti
mindkettônk idejét - mondta. - Valamennyi érvét ismerem,
akármit is mond, én azt már százszor hallottam. Lehet, hogy
van abban igazság, amit ön hisz, de ez nem tartozik rám.
Tudós vagyok, és csupán tudós. Igen, köztudomású, hogy egy
fegyveren dolgozom, egy meglehetôsen nagy hatótávolságú
irányított lövedéken. De számomra, személy szerint nekem,
ez csak egy mellékterméke annak, hogy elôreviszem a
tudományt. Végiggondoltam, és úgy döntöttem, hogy énrám
egyedül ez tartozik.

 - De Dr. Graham, vajon _készen áll-e_ az emberiség egy
ilyen fegyverre?

  Graham összeráncolta a szemöldökét.

 - Elmondom önnek az én álláspontomat, Mr. Niemand.

  Niemand lassan felemelkedett a székbôl.

 - Nos, jó, ha nem hajlandó errôl beszélgetni, akkor nem
folytatom - mondta. Kezével végigsimított a homlokán. -
Elmegyek, Dr. Graham. De azért én... megkínálna mégis egy
itallal?

  Graham bosszúsága elpárolgott.

 - Persze - mondta. - Whisky vízzel megfelel?
 - Nagyszerű.

  Graham elnézést kért, és kiment a konyhába. Elôvette a
Whiskys üveget meg a másikat, amelyben a víz volt, jeget,
poharakat.

  Amikor visszatért a nappaliba, Niemand éppen kilépett a
fiú szobájából. Hallotta, amint azt mondja: "Jó éjt,
Harry!" S Harry boldog hangját: "Jó éjt, Mr. Niemand".

  Graham elkészítette az italt. Egy kicsit késôbb Niemand
elhárította a második poharat, és készülôdni kezdett.

 - Vettem a bátorságot, és megajándékoztam a fiút egy
aprósággal, doktor - mondta Niemand. - Akkor adtam oda
neki, amikor ön az italt készítette. Remélem, megbocsát.
 - Természetesen. Köszönöm. Jó éjszakát.

  Graham becsukta az ajtót; a nappalin keresztül bement
Harry szobájába.

 - Rendben van, Harry - mondta. - Most pedig elolvasom
neked...

  Hirtelen verítékcseppek jelentek meg a homlokán, de erôt
vett magán, hogy arcvonásai és hangja kedves maradjon,
miközben odalépett az ágyhoz.

 - Megnézhetem, Harry? - Amikor minden baj nélkül átvette,
remegett a keze, ahogy megvizsgálta.

  _"Csak egy elmebeteg képes töltött revolvert adni egy
bolond kezébe"_ - gondolta.


  Ez az egyik legkedvesebb novellám. Remélem, van, aki nem
ismerte, és van, aki szívesen olvasta újra.


      byte-byte,
        Péter

   OLX 2.2   Csak az ember akar uralkodni egy másik élôlény felett!


 THX goes to GRIN!!!