Képes 7
1990. augusztus 18.

NEGYED KILÓ NÁPOLYI

     Bornai Tibor, a KFT együttes tagja, mintha nem is popzenész volna. A csendes beszédû, magas, vöröses hajú fiú valami halkságot, komolyságot és megbízhatóságot sugároz magából: az ember nehezen tudja elképzelni, hogy egyszer csak fogja magát, bemázolja az arcát, és kiáll a színpadra énekelni.

     - Úgy kezdõdött - meséli mosolyogva -, hogy minden szombaton házi koncert volt nálunk. A papám barátja beállított délután egy negyed kiló nápolyival, aztán leültünk játszani, és estig nem hagytuk abba. Aztán persze, alakult az iskolában egy amatõr együttes: ez vitt elõre mindent.

     - Meg a Szabad Európa és "a Komjáthy".

     - Fõleg "a Komjáthy". Akkor jöttem rá, hogy miféle zenéket lehet játszani. Persze már a házizenélésbe is becsempésztem különbözõ beatdalokat: ilyen volt például az Omega együttestõl a Naplemente címû dal is. Pontosabban, nem tudom, hogy tényleg ez-e a címe, de arról szólt, meg a kisharangról; a hetvenes évek nagy slágere volt.

     - Hogyan kezdtél el dalokat írni?

     - A Corvin áruház döntött el mindent. Érettségi után ugyanis odamentem dolgozni: és ott maradtam két teljes évig. Szüleim elég idõsek voltak és nem voltak kapcsolataik. Pénzt kellett keresnem. Mit mondjak? Nem volt könnyû idõszak. Az elõzõ napi számlák végösszegét kellett összeadnom, és ennek stimmelnie kellett a zárással. Legtöbbször nem stimmelt, persze. Nemcsak azért, mert a leghosszabb számla a nyári vásár alatt kilenc méter, hatvan centiméter volt, lemértem. Nem is azért, mert akkoriban még ruháskosárban hozták a számlákat, annyi volt a vevõ: de valószínûleg azért is, mert nem számoltam jól. És nem kötötte le a figyelmemet ez a munka. Ki érti? Új állás után kellett néznem, perspektivikusabb után.

     - Ez volt a kottagrafika.

     - Ezt te azért tudod ilyen jól, mert te csináltad velünk - a Küllõrojt nevû együttessel - az elsõ interjút, 1975-ben. De a kottagrafikáról nem írtál semmit, pedig szép munka volt, szabadságot jelentett, az ember ült a saját szobájában, zenét hallgatott, kinézett, látta, hogy süt a nap, miközben rajzolt. És utána mehetett, ahova akart.

     - Hány kottát rajzoltál egy nap?

     - Körülbelül egy oldal készült el, rendben szépen, mintha nyomtatták volna.

     - És ha hibáztál?

     - Akkor zsilettel kellett kikaparni a kottajegyeket, rosszabb esetben átfesteni, megvárni, amíg megszárad, és kezdeni újból.

     - Én valószínûleg az elsõ nap után visítva menekültem volna.

     - Nem mindenkinek ment ez a munka. A Laár András habitusának például egyáltalán nem felelt meg.

     - Laárral ott találkoztál?

     - Fordítva. Volt egy együttesem. Felléptünk egy amatõrfesztiválon, ahol összeismerkedtünk egy másik együttessel - ebbõl lett a KFT. Laárnak már én ajánlottam a kottagrafikai munkát; évekig ültünk egy szobában, és a munka mellett hülyéskedtünk. Például verseket írtunk. Adtunk egy címet, és arra annyi variációt alkottunk, amennyi eszünkbe jutott: az Eprekre tiprok címû alkotás például kilenc változatban készült el, és csak azért nem többen, mert már untuk. Vagy: itt volt az Aki csak pisilni ment be a cukrászdába. Hárman ültünk a szobában, a Laár András, én, meg egy Orosz Barna nevû srác - eredetileg õ találta ki ezeket a hülye verseket. Egyébként: rengeteg kis vers gyûlt így össze. Ezekbõl lett Laár Andrásnak a Laár pour Laár címû mûsora. Sõt a KFT koncerteken is elmondtunk ezekbõl összekötõ gyanánt: ahelyett, hogy köszönjük szépen, következõ számunk címe... inkább bedobtunk egyet ezekbõl a kis ötletekbõl.

     - Mi vitt el a kottagrafikától?

     - 1985-ben díjat nyertünk a Bábu vagy-gyal, és addigra már annyira felgyorsultak az események, hogy inkább folyton próbálni kellett.

     - Hogyan találjátok ki a jelmezt magatoknak?

     - Úgy gondoltuk, a dalaink annyira ironikusak, hogy nem lehet csak úgy egyszerûen elõadni õket. Amikor Amerikában voltunk, ott az egészet show-nak mondták. A mi magyar értelmezésünk valahogy azt súgja, hogy a "show" több, mint a dalok egymásutánja. Valami látvány, történés, játék. Szicíliában azzal fogtuk meg a közönséget, hogy eljátszottuk az operai nagyjelenetünket olaszul. Láttad volna, hogy izgultak, örültek, kiabáltak, egészen beleélték magukat.

     - Jó-jó, de valójában mit értenek meg Amerikában abból, hogy Macska az úton? Vagy Bábu vagy? Ezek a szövegek annyira rólunk szólnak, hogy nehezen elképzelhetõ: egy amerikai gyerek is ugyanazt gondolja, mint egy magyar, aki az utcán kóvályog, és mondjuk kocsmában az apja, börtönben az anyja.

     - Mi is azt gondoltuk, ezért nem maradtunk kinn Amerikában. Pedig hívtak. Tanulni is kimehettünk volna, nemcsak szerzõdni, ott viszont az volt a baj, hogy nem tudtunk volna mellette dolgozni - és élni.

     - Jobb itthon élni?

     - Jó itthon lenni, különösen, ha egy háromszáz forintos babamérleget nem tudsz kivenni a kölcsönzõbõl, mert nincs munkahely beírva a személyi igazolványodba.

     - Miért, mi van beírva a személyi igazolványodba?

     - Az van beírva, hogy a Magyar Köztársaság mûvészeti alapja, Zenei Szakosztály, zeneszerzõ. És még a barátaimat sem kérhetem meg, hogy vegyenek nekem ki egy babamérleget, mert nekik is ez van beírva.

     - És nekik is volt szükségük már babamérlegre?

     - Hát, ha ezzel azt akarod megkérdezni, hogyan állunk a nõkkel: nem ütünk el a magyar átlagtól. A KFT együttes négytagú zenekar: a négybõl egy ember nem volt nõs, soha. A másik háromra jut öt válás, hat gyerek: nagy rendetlenség van ebben is, mint mindenben. Mégsem állíthatom, hogy mi valamiféle bulizós zenekar volnánk, nem voltak bacchanáliák körülöttünk soha, csak éltük az életünket.

     - Szerelmes is ritkán voltál?

     - A bölcsõdét leszámítva, mindig szerelmes voltam. Már az óvodában. Tény, hogy könnyebben ültem le a zongorához, ha rossz passzban voltam, mint ha jóban. Könnyebben dolgoztam, ha szomorú voltam, mint ha beteljesült volt a szerelem. Úgy látszik, így mûködöm. Visszatérve az elõzõekre: tény és általános közfelfogás, hogy aki rockzenész, az falja a nõket. Valószínûleg okkal alakult ki ez a hiedelem, de a mi együttesünkben ez a zûrzavar a rockzenészektõl független. Semmiféle látványos berúgásról nem tudok, sem óriási botrányokról a szállodában: egyébként is, a KFT-imázs nem valamilyen sztárimázs. Tehát nem az van, hogy egyszer csak kigyúlnak a fények, és hófehér lépcsõn jönnek lefelé csillogó zakóban a sztárok, és a közönség eltátja a száját. Sikerült szerintem megmaradni olyanoknak, mint amilyenek voltunk. Vannak együttesek, akik valahogy fölötte vannak a színpadnak: mi valahogy rajta vagyunk. Tehát egész nyugodtan azt lehet mondani, hogy ami baj általában az embereket éri, az minket ér.

     - Az áremelésre gondolsz?

     - Nem az áremelésre gondolok. Inkább arra: vannak emberek ma Magyarországon, akikre nem vonatkoznak bizonyos dolgok. Ha akármi változik, õket nem érinti. De nemcsak rocksztárok, vannak ilyenek miniszterek is, és még sokan. Mi viszont ugyanúgy élünk, mint mások: a mi házasságaink is felbomlanak, a mi idegeink is felmondják idõnként a szolgálatot.

     - Ilyenkor hogyan védekezel?

     - Hosszú életemnek egyik tapasztalata idáig az, hogy saját elhatározáson múlik, hogyan érzi magát az ember. Ez úgy érvényes a gyakorlatban, ha az ember rosszul érzi magát, akkor megvizsgálja, hogy mitõl érzi magát rosszul, aztán fogja, és legyint rá egyet. Közli magával, hogy ez a dolog, amitõl rosszul érzem magam, nem tartozik vagy ne tartozzon az életem legfontosabb dolgai közé: ettõl aztán automatikusan elmúlik a rossz érzés. Annyi minden miatt érezheti magát rosszul az ember, hogyha mindegyik egyszerre és egyformán hatna valakire, akkor az ágyból sem tudna felkelni reggel. Tehát ebbõl látszik, hogy mi válogatunk a rossz dolgok között, és csak néhány miatt érezzük rosszul magunkat. Néhányra meg azt mondjuk, hogy az nem érdekel. Ettõl már csak egy lépés választ el addig, hogy az ember arra a néhányra is azt mondja, hogy nem érdekel, ami idáig a rosszkedvét okozta, és a gondolatait béklyózta.

     - Mire gondolsz?

     - Mostanában fõleg a bizonytalanság miatt érzem rosszul magam. Bizonytalan voltam abban, egészen a hetvenes évek közepétõl kezdve, hogy Magyarországon kell maradni, vagy disszidálni. A megélhetésem is bizonytalan, mert szabad foglalkozású vagyok: a havi keresetem is meglehetõsen ingadozik, olykor. De egyre bizonytalanabb lett az egész ország. Egyre kevésbé lehet mondani, hogy valami tuti jó vonatra ültünk fel, ami gyorsan és sebesen visz elõre: tehát bizonytalan a jövõ is. Így hát nagyjából bizonytalannak tûnt minden éveken keresztül, és mindig volt bennem egy kis alaprezgés, alapfélelem: amikor hirtelen rájöttem, hogy ez hülyeség. Hogy ezt abba kell hagyni. Így hát most már biztos vagyok benne, hogy Magyarországon kell élni, és nem csak azért, mert rendszerváltozás történt. Egyébként is. És biztos vagyok benne, hogy valahogy majd csak lesz, hogy szabadfoglalkozásom ellenére mindig ki fogok találni valamit, hogy ne kerülhessek komoly bajba, ha az árak emelkednek: és hogy a politika merre megy, az nem az én dolgom, amiatt aggasztani magam enyhén szólva luxus lenne. Mély nyomott hagyott bennem, amikor Epiktétosz kézi könyvecskéjét olvastam, õ ókori filozófus volt Rómában. Egy görög származású filozófus, akinek a könyvecskéje azzal kezdõdik, hogy a világon két részre lehet osztani a dolgokat. Tõlünk függõ és tõlünk független dolgokra. Hogyha az ember olyasmi felé fejt ki komoly aktivitást, ami nem tõle függ, akkor az szabályos bérlet a boldogtalanságra. Aktivitást pusztán olyan dolgok felé érdemes kifejteni, amik egyedül tõled függenek: azt esetleg még sikerül megváltoztatni. Tehát ebbõl a szempontból mondom azt, hogy elkezdtem abbahagyni a bizonytalanságérzést: és azt hiszem, teljesen sikerült is. Mindenesetre, egy fokkal jobban érzem magam, mint egy évvel ezelõtt.

     - Amikor még nem voltak választások...

     - Választások már voltak, de mostanra derült ki: Magyarországon élni, magyarnak lenni valamilyen sajátos sors. Az ember más dolgoknak örül, más dolgoktól fél, mint általában a világban. Az elõbb már beszéltem arról, hogy nem hiszem, a mi dalszövegeink megélnének valamilyen angol, vagy német fordításban: de még ha megélnek is, nem biztos, hogy az idegenek ugyanazt fogják fel belõle. Nem tudom például, hogy Szabó István Tûzoltó utca 25. címû filmje nyert-e külföldön díjat, nem csodálkoznék: de nekem, aki a Tûzoltó utcába jártam óvodába, biztos, hogy százszor többet jelent a film, mint egy svájci, vagy amerikai zsûritagnak.

Náti a KFT-ben
     - Meglehetõsen romantikus felfogás. A KFT együttes viszont egyáltalán nem romantikus zenét csinál: inkább ironikusat, humorosat. Továbbra is?

     - Ha mondjuk Genesis vagy Yes zenét hallgatsz, talán nem tudod, mikor született a lemez, de határozottan felismered a zenekart. Ebbõl a szempontból egy zenekar soha nem tud hátat fordítani saját elképzeléseinek, módszereinek. Sõt. Elmegyek odáig: az a szerencsés, ha nem tud. Mert akkor ez azt jelenti, hogy amit idáig csinált, az nem valamilyen felvett póz, hanem olyan, mint a bõre, nem tud megszabadulni tõle. Ezért aztán, hiába határoznánk mondjuk mi el, hogy valami egészen mást csinálunk a jövõben, valami gyökeresen mást: aki a KFT eddigi lemezeit ismeri, az a következõt is meg fogja ismerni. Viszont azon belül rettenetesen nagy a variációs lehetõség. Tehát azt hiszem, hogy felépíthetünk egy sajátságos világot, aminek elég tágas a határa, és ezen belül mi vagyunk az az atyaisten: tehát mi teremtünk különbözõ lényeket, különbözõ szereplõket, mi határozzuk meg, hogy milyen viszonyok uralkodjanak ezen a világon belül; tehát, ha azt vesszük, akkor ezen az univerzumon belül a százlábútól a feketekávéig minden szóba jöhet. A KFT világa persze, nem ilyen tág, kisebb a valódi univerzumhoz képest, de mi szeretjük. Éldegélünk benne, mint egy nagy házban, és idõnként hírül adjuk, mi történik ebben a házban. És ott ritkán történik ugyanaz kétszer. Tehát ha azt mondjuk, hogy megújulni szeretnénk, akkor nem valami gyökeresen újat akarunk csinálni az elõzõekhez képest: inkább erõt akarunk meríteni ahhoz, hogy tovább lehessen dolgozni, hogy a meglevõ információkat, véleményeket megint csak szövegbe és zenébe teremtsük. Szerintem ez a megújulás. Ha valaki attól újul meg, hogy tegnap barna haja volt, ma meg sárga, az nem megújulni szeretne, hanem megváltozni.

     - A másodállásod is megújulni segít?

     - Mellékfoglalkozásom is van: Koncz Zsuzsa dalait írom, már immár öt éve. Egyébként most megint készülõdik egy lemez. Szeretem ezt a munkát, mert a Zsuzsának másféle dalokat lehet írni, mint a KFT-nek: a különbség egészen egyszerûen az, ami négy fiú és egy lány között a különbség. De igazából a Zsuzsa-féle munka abból áll, hogy hozzá kell igazodni, mert õ határozott jelenség. De ha már a jövõrõl beszélünk, a KFT együttesnek is most jelent meg a hetedik nagylemeze, a címe: Nagy alakítás; õsztõl meg országos turnén veszünk részt. Van egy MUMUS címû lap. Ez a lap négytõl nyolcéveseknek készült, van zenei oldala is, aminek a gazdái mi vagyunk. Pontosabban: ez a Mumus-ügy, és ennek lesz egy hallható oldala, a mi elsõ gyereklemezünk. A mumusoknak az a ronda, torzonborz világa, ami mégsem ijesztõ, hanem kedves, közel áll a lelkivilágunkhoz. Különben is, mint már mondottam: a zenekarban van öt, saját gyerek. És talán lesz még öt... Elõttünk az élet.

Magyar Judit


"Úgy kezdődött, hogy minden szombaton házi koncert volt nálunk."