MÁV InterCity magazin
1997. október

vonatNagy Natáliavonat

    - Tímár Péter most fejezte be új filmje, a Zimmer Feri forgatását, melyben ismét komoly szerepet kaptál. Az idei év emlékezetes marad a számodra, hiszen a Csinibaba bemutatója óta igencsak megnôtt a népszerûségi indexed. Hozott ez változást a színészi pályafutásodban is?

    - Úgy érzem, igen. Bár nem rohamoztak meg színpadi ajánlatokkal, de számomra ez a film fontos állomást jelent. Manci volt az elsô mozifilmszerepem, s az elsô olyan felkérés, amely a L'art pour l'art Társulaton "túlról" érkezett. Eleinte féltem egy kicsit, de boldogan vállaltam el a feladatot, mert már régóta vágytam rá, hogy más mûfajban is kipróbáljam magam. Új környezetben, eddig személyesen nem ismert emberekkel dolgozhattam. Új tapasztalatokat szereztem. Úgy éltem meg, mint egy kalandot, ami persze kihívás is egyben, hogy ebben a helyzetben megfeleljek.
    A film eufórikus hangulatban készült. Talán nem csak én éreztem így. Péter hat év szünet után újra forgathatott, s rajtam kívül több nemrég végzett színész szintén elsô filmszerepére kapott meghívást. Mindenki nagy izgalommal várta a kezdést, a hatvanas évek stílusát idézô ruhák és frizurák pedig mindezt csak fokozták. A forgatás iszonyú hidegben zajlott - pont egy évvel ezelôtt - annak ellenére, hogy a történet nyári. A filmen talán nem lehet észrevenni, hogy vacogtunk, mert tényleg mindenkit fûtött a lelkesedés.

    - A Zimmer Feri forgatásáról is elárulnál valami érdekességet?

    - A Csinibaba nézôinek is feltûnhetett, hogy idônként nagyon furcsán mozognak a figurák. A rendezô ugyanis különleges technikával dolgozott: elôször magnóra mondtuk a szöveget, majd ezt gyorsította- lassította, s nekünk így kellett play-back-re mozogni a hangzás tempójában.
    Ez a számomra vadonatúj módszer eléggé szórakoztatott. A lassított jelenetekben úgy éreztem magam mint aki tökrészeg, vagy legalábbis néhány pohár whisky-tôl beszél és mozog olyan nehézkesen. A Zimmer Feriben egy másik furfangot eszelt ki Péter: néhány snittben visszafelé játszotta le a felvett párbeszédet, s azt kellett a hátrafelé mozgás közben letátogni.

    - Nyilván ennek megítélésérôl is szerzel majd közvetlen tapasztalatokat a közönségtôl, mint ahogy a Csinibaba után is megszólítottak az utcán...

    - Igen. Korábban hol "Evettkéztek", hol "bombanôztek". A film után egyre gyakrabban "Mancika" lett a nevem. De olyan is volt, hogy simán dalra fakadtak:
    "Csinibaba, szeress belém!"

    Ugyanakkor ez a film a szakma felé is utat nyitott: addig nem volt különösebb kapcsolatom a színészekkel. A Csinibaba bemutatója után nagyon sok helyre eljutottam, például Karlovy Vary-ba is, egy filmfesztiválra delegáltak. Ráadásul a film új impulzusokat, energiákat, gyakorlatilag egy teljes vérátömlesztést adott, s nekem nagyon fontos a feltöltôdés.
    Korábban nem akadt rendezô, aki meghívott volna színházba vagy filmforgatásra, ezért vagyok hálás Péternek, hogy bizalmat szavazott nekem.

    - Akkor még nem számítottál ekkora sikerre...

    - Az egész úgy indult, mint egy jópofa játék, nem is tudtam, hogy filmszemlére is benevezik. Nem gyôztünk csodálkozni Péterrel, amikor jöttek a hírek, hogy már háromszázezren látták, már négyszázezren, s fél év alatt félmillióan, a CD pedig platina lemez lett. Péter fel is hívott egyszer, hogy "Te Nati, nézzük már meg, mi ez a film, amire ennyien kíváncsiak". Amint egyre több városban mutatták be a filmet, egyre több közönségtalálkozóra hívtak. Jól esett az érdeklôdés és a sok kedvesség, amit kaptam.

    - Nem tartasz attól hogy a Csinibaba és Zimmer Feri alapján újból beskatulyáznak?

    - Elôször féltem, hogy a Zimmer Feriben játszott szerepem - egy titkárnô, aki szoláriumba járó, buta liba, mûkörmökkel, vörösre festett hajjal - Mancika mai változata lesz, de szerencsére kiderült, hogy ez egy ellenszenves, rafinált, számító nôszemély.

    - Te mindig színésznô akartál lenni, s elébed is ment ezzel a sors, de kudarcban is akadt részed. Édesapád Nagy Bandó András is szerepet játszott abban, hogy a humor felé orientálódtál?

    - Soha nem akartam apám nyomdokaiba lépni. A Veres Pálné Gimnáziumba jártam, s harmadikos koromban a színmûvészetire készülô társaimmal elôadtunk egy darabot, melyet Galla Miklós is látott, aki épp egy lányt keresett az elôzô esztendôben megalakult L'art pour l'art Társulatba. Nem sokkal utána felhívott, hogy találkozzam velük. Fogalmuk sem volt, hogy ki a papám. 90-ben egy idôre megszûnt a társulat, mert Laár András elszegôdött buddhista tanárnak, ekkor alakult a Holló-Színház, melybe automatikusan bekerültem. András 93-ban visszajött, s így feltámadt a L'art pour l'art.

    - Ma már nem vagy tagja a társulatnak, épp a Zimmer Feri miatt mondtak fel neked...

    - Ennek ellenére most is nagyon örülök a fiúkkal eltöltött tíz esztendônek. Amikor annak idején nem vettek fel a színmûvészetire, eléggé megviselt, de rájöttem, jobb hogy így alakult, különben az iskola szabályai szerint nem játszhattam volna az elsô két évben máshol. Persze, meg kellett küzdenem a hiányosságaimmal, de színpadon lehettem és sokat tanultam. A mai napig igyekszem figyelni az "öreg rókákat" meg a fiatalokat is.

    - Az abszurd és a filmszerepek után most a szakmán a sor, hiszen amúgy is szívesen kipróbálnád magad például egy nem abszurd színpadon...

    - Szegeden születtem, szabad színésznô lettem - mondhatnám. Sok minden érdekel, egyelôre szemlélôdöm, és az is igaz, hogy nem szûkölködöm fölös energiákban...
    Biztosan megvan az oka, amiért ilyen fordulatot vett az életem.
    Kíváncsian várom a folytatást.