- Két hír is felröppent, egy jó és egy rossz. Melyikkel kezdjem?
- Essünk túl a nehezén. Nem szívesen beszélek róla, már csak azért sem, mert megállapodtunk, az, hogy Galla Miklós kivált a társulatból, belsõ ügy, csak négyünkre tartozik.
- Miért van az, hogy minden sikeres együttes akkor int búcsút a közönségnek, amikor a legjobban megy nekik?
- Talán mert addig a közös cél hajtja és tartja össze õket. Művészi és szakmai szempontból soha nem volt közöttünk félreértés. Nagyon tehetséges emberekkel dolgoztam együtt, akik szívvel-lélekkel igyekeztek sikeressé tenni ezt a műfajt, de amellett saját céljaik is voltak. Galla Miklóstól nem haraggal váltunk el. Nem tudok mást mondani, csak hogy borzasztóan sajnálom és hogy a közös múlt kitörülhetetlen emlék marad.
- Egy korszak lezárult. Hogyan kezdõdött?
- Még gimnáziumban, az egyik Karinthy-estet követõen odajött hozzám Forgács Péter, a rendezõfiú és izgatottan mesélte, hogy egy férfi elkérte a telefonszámomat. Emlékszem, rajzottak körülöttem a lányok, olyan titokzatosnak tűnt az egész. Két hónap múlva kaptam egy levelet Galla Miklóstól, azt írta, hogy három ,,nagyon kedves és intelligens" emberrel fogok találkozni, akik szeretnének megismerni. És én odamentem negyedik kedves, intelligens embernek. Még aznap eldõlt.
- Honnan tudták, hogy te vagy az igazi?
- Nemigen voltam járatos a stílusukban, számomra az abszurdot Karinthy, Örkény és Ionescu jelentette, a Gyalog galoppot csak késõbb láttam, de a KFT és Laár versei alapján nagyjából sejtettem, milyen az õ világuk. Bedobtak a mély vízbe. Negyedikes voltam, készültem az érettségire és közben nekivágtunk az országnak. Eleinte csak tébláboltam a színpadon, igyekeztem szépen elmondani a szöveget. Persze felfedeztem benne a humort, csak éppen tele voltam gátlásokkal. Az elõadások elõtt a fiúk próbáltak lelket önteni belém. Néha úgy éreztem, abbahagyom, kiszállok. Óriási felelõsség színpadi gyakorlat nélkül belecsöppenni egy már bejáratódott produkcióba. Szerencsére õk bíztak bennem. Ha valami nem sikerült, akkor sem vetõdött fel, hogy kész, leszerepelt, jöhet a következõ lány.
- Idõsebbek, tapasztaltabbak, labdába lehet rúgni mellettük vagy folyton apáskodtak?
- Folyton. Nem engedtek el este nyolctól moziba, ha héttõl elõadásunk volt.
- Három férfi és egy nõ évekig összezárva. Kitört a nemek csatája?
- Eleinte nem. Aztán Miki az egyik féltékenységi rohamában leszúrt egy konyhakéssel, mire Robi válaszul elvágta a torkát. Andris pedig öngyilkos lett bánatában, de csak miután Robit kilökte a hetedik emeleti ablakból. Hát így.
- Ezt nevezem békés válásnak! Besenyõékbõl csonka család lett.
- Szó sincs róla! Mi hárman együtt maradtunk, sõt, a most készülõ színházi estünkben új tag csatlakozik hozzánk. Addig is visszavonulunk egy kis alkotói szabadságra. Ötleteket gyűjtünk, valószínűleg formaváltásra is szükség lesz, de a stílus megmarad.
- Nálunk a nõk nemigen jutnak szóhoz és poénhoz a humor - különösen az abszurd humor - műfajában. Kezdetben te is csak feldobtad a labdát, ma már le is ütöd.
- Amikor a társulatba kerültem, nem jelentett gondot, hogy csak konferálok, táncikálok. Tudomásul vettem, hogy pusztán a nõiség megjelenítésére volt szükség. Késõbb a fiúk rájöttek, hogy az is humorforrás lehet, ha valaki hosszú szõke hajjal csábító szerelésben énekel egy merész poénokkal teletűzdelt számot. Ehhez persze én is hozzájárultam, mert sohasem állt tõlem távol a szélsõséges karakterek megformálása. Mert mi tagadás, Evettke és Irén sem tartozik az emberi nem mintapéldányai közé... Egyébként egy másik lány, Szászi Móni is jó ideje erõs bástyája a társulat szellemi erõdítményének. Poénok és szójátékok mindenhol, a legváratlanabb pillanatokban születhetnek. A múltkor mentünk Mónival az utcán, és megakadt a szemünk egy táblán: BORKÓSTOLÓ. Mi pedig eljátszottunk a gondolattal, hogy ékezetet teszünk az elsõ O-ra és akkor egy BÔRKÓSTOLÓBAN vajon mi minden történhet...
- Nem zavar, ha Besenyõék aranyigazságait utánad kiabálják az utcán?
- Nem veszem zokon, de azért elég ambivalens érzéseim vannak ilyenkor. Általában kedvesen közelednek, de olyan is volt már, hogy a zsúfolt mozgólépcsõn üvöltötték utánam a család nagyapjának egyik mondatát: ,,Kívánom a szervezetét!"
- És te is kívántad az övét?
- Én nem, de jót nevettem.
- A fiúk izgalmas nõnek vagy inkább veszélyesnek tartják azt a lányt, aki egyszerre bambácska Evettke és kirobbanó Bombanõ?
- Néha bánt, ha a színpad vagy a televízió alapján alakítanak ki rólam képet, és emiatt nem mernek közeledni. Én nem vagyok kezdeményezõ típus semmilyen téren, a szerelemben sem. Várom, hogy rámtaláljanak az emberek, az események. A többség szerencsére kíváncsi rám, és inkább a szeretetüket érzem. A kapcsolataimban a színpadi énjeim nem jelennek meg. A barátomat természetesen érdekli, amit csinálok, de nem foglalkozik többet a munkámmal a kelleténél.
- És a papád? Sokáig mintha szándékosan elhallgattad volna az interjúkban hogy az ismert humorista, Nagy Bandó András lánya vagy.
- Tudatosan ügyeltem rá, hogy lehetõleg ez a téma nem legyen terítéken. Egyszerűen tudni akartam, hogy mire vagyok képes egyedül, anélkül, hogy a papám fénye vagy árnyéka rámvetõdne. Most már bátrabban beszélek errõl, mert tudom, hogy mit tettem le az asztalra és persze azt is, hogy mit nem.
- Gyerekkorodban milyennek képzelted a huszonhat éves Nagy Natáliát?
- Színésznõnek.
- Akkor elégedett lehetsz. Egy ország ismeri a neved. Mások vért izzadnak a Színművészetin, a felvételin, aztán eltűnnek a süllyesztõben.
- Én is vért izzadtam. Jelentkeztem a fõiskolára annak ellenére, hogy éreztem, nem igazán tudok felvételi helyzetekben jól szerepelni. Csak a meghallgatás után tudtam meg, hogy ha felvesznek, az iskola szabályai szerint két évig nem léphetek fel a L'art pour l'art Társulattal. Ettõl kezdve már nem is próbálkoztam. Örültem, hogy így is színpadon vagyok, és jól érzem magam. Bár mostanában egy rémkép lebegett elõttem, az ötvenéves Evettke és a Bombanõ... Mert hiába, haladok én is a korral. Minél sikeresebb lett a társulat, annál erõsebben vágytam rá, hogy kipróbálhassam magam más műfajban.
- Ez a jó hír, amit a végére tartogattunk. A múlt héten a filmszemlén mutatták be Tímár Péter játékfilmjét, a Csinibabát, amelyben tiéd az egyik fõszerep. Ki kísért el a premierre?
- A barátaim és a szüleim. Ôk leültek és végignézték a filmet, én viszont be se mertem menni a terembe. Az elõcsarnokban izgultam végig a vetítést, és füleltem a kiszűrõdõ neszeket.
- Az ember ilyenkor borzasztó kiszolgáltatott lehet.
- Nagyon fontos nekem ez a film. Megint rámtalált egy lehetõség. Nyár végén Tímár Péter megkeresett, hogy új filmre készül, és az egyik szerepnél rám gondolt. A történet a hatvanas években játszódik, a fiatalok a Ki mit tud?-ra készülnek annak reményében, hogy kijutnak nyugatra, a VIT-re. Meg akarnak pattanni a fiúk, és velük tartanak a barátnõik. Én vagyok az egyik ilyen lány, Mancika, akinek már a neve is elárulja, hogy milyen figura. Jól éreztem magam a bõrében.
- De hát nem is éltél a hatvanas években...
- Most beleélhettem magam. Felvétel elõtt három-négy órán keresztül készítették a frizuránkat, aztán jött a sminkes, a gyönyörű ruhák, hosszasan készülõdtünk, mint a korabeli lányok, hogy szépek legyünk. A pasik dögösek voltak, a lányok csinibabák, és ez meghatározta a férfi és nõ viszonyát. Nem tébláboltak tanácstalanul egymás mellett, mert mindenki számára ismert volt a kapcsolatteremtés koreográfiája.
- Mancika emancipáció helyett a haját tupírozta.
- De attól még nagyon is céltudatos, öntörvényű lány. A maga kis álomvilágában él, de mindent megtesz azért, hogy álmait valóra váltsa. Persze flörtökben is részt vesz, de Mancika egyelõre önmagát keresi, nem a párját. Van egy árulkodó mondata: ,,Én úgy akarok élni, mint azok az emberek a filmeken!"
- Mindannyian szeretnénk színes, szélesvásznú életet. A Csinibabában is azt látja a nézõ, hogy lubickoltok az életkedvben.
- És lubickoltunk a szerepben. Forgatás után sokszor ottmaradtunk és tovább roptuk az Orczy-kert színpadán. Nyár vége volt. Édes élet. Sajnáltam, amikor véget ért a forgatás.
- Lesz még folytatás, másik forgatás. Fogadjunk, hogy máris forgatsz valamit a fejedben!

Vass Virág