Petôfi Rádió
1999. február 19.

A magyar rock egyéniségei: Bornai Tibor

Varga Péter: - A magyar rock egyéniségei című műsorunk mai vendége Bornai Tibor. Kutatva a Magyar Rádió archívumában a legkorábbi nyoma, amit felleltem, az Almárium együttesben volt, ahol a szerzôk közt azt olvastam, hogy Laár András és Bornai Tibor. Milyen volt ez az együttes, mikor alakult? És ha már ti ketten akkor itt összekerültetek, akkor hogyan nôtt ki ebbôl késôbb a KFT?
Bornai Tibor: - Ez úgy nézett ki, hogy 1974-ben alakítottunk mi egy zenekart, amiben már Laár András is benne volt, meg én is. És váltakozó szerencsével még mások. Ez egy amatôr zenekar volt. Abban én csellóztam, Laár András hegedült, meg gitározott is, de akusztikus gitáron. Elektromos hangszerekre nem volt pénzünk. És így eltöltöttünk egy pár évet. Fantasztikus pár évet, tehát nagyon nagy iskolákon mentünk akkor mi keresztül, saját magunk elé fantasztikusan nehéz feladatokat állítottunk. És azokat majdnem meg is oldottuk. De semmiféle közönségsikerünk, semmiféle visszajelzésünk nem volt.
   - Néhány rádiófelvétel készült ezek szerint. Tehát csak azok, amit én itt megtaláltam?
   - Nem. Ez még a rádiófelvételek elôtti történet. Ugyanis pont most akartam mondani, hogy ebbôl elegük lett. És úgy döntöttünk, hogy mi mégiscsak beat zenekar, vagy rock zenekar, vagy nem tudom én ezt már akkor pontosan, hogy mondták. De ez a hangosabb fajta zenekar szeretnénk lenni. És ennek a zálogát abban láttuk, hogy dob is szól, elektromos gitár is szól, és a rádióban van felvételünk. Akkoriban volt egy ilyen áldott intézménye a rádiónak, hogy rádiófelvételeket csinált, tehát az is kirepülhetett a levegôbe, akinek esetleg nem volt nagylemeze. Tehát volt két dalod, akkor behoztad, és itt egy bizottság eldöntötte, hogy fel lehet-e venni, vagy nem. De ha igen, akkor az már olyan volt, mintha élnél, mintha már lenne az a zenekar. És ehhez nevet is kellett változtatnunk, és ez lett az Almárium. Elôtte ugyanis Küllôrojtnak hívtak minket, amit a Kis növényhatározóból néztünk ki, és ehhez a műfajhoz nem találtuk eléggé szorosan kapcsolhatónak. És két olyan dalt választottunk ki - az Őszt és a Világoskék szárnyakon című dalt - amirôl úgy gondoltuk, hogy majd sláger lesz, az egész ország ezt fogja fütyülni, és mi befutunk. Nem így lett.
   - Viszont a befutás késôbb, egy pár év múlva sikerült. Akkor már egy másik együttessel, amelyik KFT néven futott.
   - Igen, hát a 81-es Tándalfesztiválon mikor eljátszottuk a Bábu vagy című dalt, akkor lettünk mi országosan ismertek. És akkor mi Laár Andrással már hét éve játszottunk együtt egy zenekarban.
   - De talán egy kicsit itt visszamehetünk az idôben. Nyilván nem Laár Andrással kezdôdött a te zenészi pályafutásod. Gondolom talán még Szegeden korábban más együttesekkel is próbálkoztál.
   - A szegedi zenei élethez nekem csak annyi kapcsolatom van, hogy az egyik kedvenc unokabátyám Varga Zsolt, aki pár évvel idôsebb nálam és ezért még derékba kapta ez a beat korszak, ez a 60-as évek vége, amikor mindenki megbolondult, hosszú hajat növesztett, és zöld trapéznadrágban kezdett járni az utcán. Tehát ô ott Szegeden az egyik központi figurája volt a rock-életnek. És én nagyon fölnéztem rá, és tanultam tôle zongorázni. Együtt énekelgettünk otthon egy zongora mellett. Szóval ô volt az egyik, akit okolhatok azért, hogy most itt vagyok. Egyébként a gimnáziumi zenekarozások alatt - tehát az is volt - pedig egy Molnár János nevű embernek a nevét szeretném mondani, akivel én annak idején úgy együtt zenekaroztam. Talán ha azt mondom, hogy Torma, akkor úgy egy kicsit ismerôsebb. Akkor ô egy kicsit másmilyen volt Molnár János, és rettenetesen tehetséges. Én ebben a pillanatban is azt tartom róla, hogy egy elképesztôen nagy tehetség, aki kallódik jelenleg, és sodródik ide-oda, és nagyon drukkolok neki, hogy egyszer csak megtalálja ô a helyét meg a zenekarát. Igazából ô mondta nekem elôször azt nagyon szigorú arccal, hogy: - És holnapra írjál egy dalt! És én mondtam neki: - Én nem tudok, még sosem próbáltam. De az ôt nem érdekli, holnapra írjak egy dalt. És én azt hiszem, hogy írtam is másnapra valamit, ami nekem olyan közepesen tetszett. De neki tetszett. És azt hiszem, hogy itt is eldôlt valami. Tehát hogyha ô azt mondta volna akkor, hogy hát tudod mit, igazad volt, nem kellett volna, akkor én ezt hagyom a fenébe. De ôneki tetszett, és ettôl megjött a kedvem, meg a bátorságom. Tehát Molnár János nevét még egyszer szeretném itt hangosan bemondani a mikrofonba.
   - Most kanyarodjunk vissza a KFT-hez, amely együttes ugye 1981-ben kirobbanó sikerrel szerepelt a Táncdalfesztiválon. Gondoltátok akkor, hogy ez a Bábu vagy című szám ilyen nagy közönségsikert fog elérni?
   - Nem. Nem gondoltuk. Ez egy véletlen eredménye lett, hogy mi ezt a dalt játszottuk. Több dalt is beadtunk, mert a baráti körünk tele volt énekesekkel, elôadókkal, és az ô számukra. Tehát meg volt szépen beszélve, hogy melyik dalt ki fogja énekelni, ha elfogadja a bizottság. Így szerepelt azon a fesztiválon például Dolák-Saly Róbert. Talán már kevesen emlékeznek rá, de ô ott volt és elénekelt egy dalt. Szerepelt Ács Enikô, aki szintén a baráti körhöz tartozott. És a saját magunk számára a Nem sikerül kikúrálni magam című dalt adtuk be. A bizottság sajnos nem fogadta el. Tehát nem választották be a Táncdalfesztiválban elhangozható dalok közé. Azt mondta nekünk a bizottság elnöke, hogy a bizottság halálra röhögte magát rajta, ez tetszett mindenkinek a legjobban, de nem merték egy Korda György-dal és egy Soltész Rezsô-dal közé odatenni, mert attól féltek, hogy botrány lesz belôle. Ez másmilyen dal volt, mint amit akkoriban úgy lehetett hallani, vagy esetleg írni.
   - Végül is a Bábu vagy is másfajta hangvételt képviselt akkor.
   - Igen az úgy volt, hogy eredetileg Ács Enikô akarta a Bábu vagy című dalt énekelni. Úgy is volt, hogy ô fogja. De az utolsó pillanatban, amikor kiderült, hogy mindenkinek lett dala, csak nekünk nem, ezért elkezdôdött a cserebere, hogy akkor ki mit énekeljen, és mi maradjon ki, és hogy legyen. És így Enikô egy másik dalt választott, ami kicsit énekesnôsebb volt. Tehát jobban énekelhetô, nem volt ez a furcsa tá-dá-dá. Ilyen elénekelhetetlen rémség benne, hanem egy közízléshez közelebb álló dolog jutott neki. És hát érdekes. Szóval nem tudom mi történt volna, hogyha ô énekli el a Bábu vagyot. Valószínűnek tartom, hogy akkor is kitaláljuk hozzá a bábu-mozgást, de aztán hogy ez hogy lett volna, az már történelmietlen fejtegetni. Lényeg az, hogy az ölünkbe pottyant ez a legfurcsább dal, és azt gondoltuk, hogy mindegy nekünk teljesen mindegy. Az a fontos, hogy szerepeljünk a televízióban, mert akkor mi olyan hallgatólagosan be voltunk tiltva. Szerepeltünk egy olyan listán, amit soha senki nem látott, nem olvasott, csak tapasztalni lehetett. Tehát fiatal zenekar voltunk, pár hónapos. És amikor megpróbáltunk fellépés után járkálni ide-oda amoda, akkor olyan válaszokat kaptunk, hogy sajnos minket nem lehet felléptetni. Újságírók olyan válaszokat adtak, hogy sajnos a mi nevünk nem jelenhet meg nyomtatásban. És ez valószínűleg annak volt köszönhetô, hogy ezekre a pinceklubokban alakult zenekarokra eléggé odafigyelt annak idején valaki, aki nyilván lejött az elsô, vagy a második koncertünkre a Somogyi Béla utcába, és azt mondta, hogy: - Hát ezek furcsák, ezeket nem lehet tudni, hogy honnan jöttek, ki van festve az arcuk, nagyon rikácsolnak gyanús dolgokat. És mondjuk ebben talán még igaza is volt valamennyire, mert az elsô lemezünk szövegeiben nagyon sok áthallás van, és inkább kritika érzôdik, mint hollárihó. Lényeg az, hogy valahogy rácsúsztunk erre a rossz vágányra. A nem működô zenekarok vágányára és mi nem szerettük volna, mi működô zenekar szerettünk volna lenni, és azt képzeltük, hogy aki a televízióban szerepel, az legális zenekarnak számít. És ez volt minden célunk a Bábu vaggyal. És ezt sikerült véletlenül egy kicsit túlteljesíteni.
   - Átnézve a KFT együttes számait, úgy láttam, hogy szerzôként általában a KFT együttes van megjelölve. Ki írta akkor a dalokat?
   - Egész pontosan meg tudom mondani bármelyik dalról, hogy ki írta. Ennek az volt az oka - hogy a KFT zenekar van szerzônek feltüntetve -, mert nálunk volt egy belsô házi munkamegosztás: Laár Andrással mi írtuk a dalokat, és Márton András és Lengyelfi Miklós pedig szervezte a zenekart, ami rettenetes munka volt: telefonálgatás, jövés-menés, borzasztó sok feladat, ami igazából sehol nem volt megfizetve. És ezért elosztottuk minden szerzôi jogdíjunkat négyfelé úgy, hogy igazságosan, tehát mindenkinek kedve legyen dolgozni. De hogyha konkrétan megkérdezel egy dalt, akkor azt megmondom, hogy ki írta.
   - A dalaitokra akkor is jellemzô volt egy ilyen ironikus hangvétel, tehát valahol a humor felé közelített, de gyakran elôfordult, hogy igen komolyan szólt az élet dolgairól. Kinek volt az író vénájában ez vonal?
   - Egy ideig tudtunk azzal szórakozni, hogy baráti körben feltettük a kérdést: Na ezt az új KFT-dalt ki írta? És akkor lehetett saccolni, és volt, hogy a legbelsôbb baráti kört is be tudtuk csapni, mert én írtam olyan furcsát, és borzasztót, mint amilyeneket a Laár András szokott úgy kapásból, és ô pedig írt olyan líraibb fajtát, amilyeneket én szoktam kapásból. De aztán ez a késôbbiek során nagyjából helyrebillent, és aki úgy ismerte közelebbrôl a zenekart, az nagyjából tudta, hogy ami egy kicsit lírai, az inkább én vagyok, ami egy kicsit hetykébb, furcsább, az meg inkább a Laár.
   - Az együttes egyik legnagyobb slágerét mindenesetre te írtad. Azt lehet tudni, mert késôbb egy szólólemezedre is rákerült és te énekelted a KFT-ben is a Balatoni nyárt.
   - Igen az így van, azt én írtam. Annak az a története, hogy egyszer a jó sorsunk közel sodort minket Hazel O'Connor-hoz, akinek az Üvegtörôk című filmje akkor világhírű volt, és... nem akkor, hanem tíz évvel korábban világhírű volt, és egyszer csak Magyarországra jött koncertezni, és mi voltunk a kísérôzenekar. És kitaláltuk, hogyha már itt van, és személyesen is ismeretségbe keveredünk vele, akkor csináljunk közös lemezt. Csak két számot, egy kislemezt - akkor még nem volt CD -, de hogy legyen valami közös velünk és egy világsztárral. Erre nagyon büszkék lettünk volna. Egyébként lett is, csak nagyon titokban, hogy nehogy véletlenül valaki megtudja. Mindenesetre kiküldtünk egy pár dalt neki, csak úgy a zenét, hogy írjon rá szöveget amelyik tetszik. És én biztos voltam benne, hogy ezt a dalt fogja választani. Akkor még nem Balatoni nyárnak hívták, csak úgy egy dal volt, aminek volt valami munkacíme és nem volt szövege. És én úgy éreztem, hogy írtam egy világslágert, amire a Hazel O'Connor szöveget ír és abban a pillanatban széles e világon híresek leszünk. Megint csak nem így lett, nem ez tetszett neki. Nem ezt választotta ki a kiküldött dalok közül. Született ebbôl egy kislemez. Elég érdekes kislemez lett, de végül is nem lett belôle sláger. Sôt azt hiszem, hogy nagyon kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik.
   - Ha egy világsztárral nem is sikerült összejönnötök, vagy dalokat írnod számára úgy igazából, egy igazi magyar sztárral, Koncz Zsuzsával viszont igen hosszú és szoros munkakapcsolatot sikerült kialakítanod. Hogyan kezdôdött vele a munka?
   - Érdekes módon ez korábban kezdôdik, mint a KFT zenekar. 1978-ban tagja lettem egy zenekarnak, amelyiknek a fô tevékenysége az volt, hogy Koncz Zsuzsát és Zoránt kísérték felváltva. És itt ismerkedtem össze Zsuzsával, mint egy egyszerű zenekari tag, akit bevettek, és olyan furcsán nézett ki: senki sem ismerte. Én rettenetes bajban voltam, mert a zongora után - amihez hozzá voltam szokva - ott szintetizátorokon kellett játszani, amik a zongorához képest villanycsengônek számítanak. Megnyomom ég, elengedem nem ég. És ez borzasztó feladat volt nekem, hogy mindjárt Koncz Zsuzsa mögött kellett ezzel kísérleteznem a színpadon, hogy én meg tudok-e szólaltatni egy ilyen hangszert. És hát néha elôfordult, hogy egy halk szájharmonika helyett felharsant egy rettenetes trombita, mert elfelejtettem valamit átállítani, de Zsuzsa egészen megbocsátónak tűnt. Lehet, hogy egy világsztár azt mondta volna még aznap este, hogy: - Ezt soha többé nem akarom látni, ezt az embert. 86-ban jelent meg a Zsuzsának elôször olyan lemeze, amin az én dalom is rajta volt már. Az volt a címe, hogy Újhold. És hát onnantól kezdve ez egy folyamatos dolog.
   - Mikor mertél elôhozakodni azzal, hogy énekelje el a te dalodat, dalaidat?
   - Ó én rögtön elômertem. Szóval nem titkoltam, hogy én dalokat írok. Inkább ôneki telt bele egy pár évbe, míg úgy döntött, hogy elénekel tôlem is dalt. Mert ô eléggé ilyen ragaszkodó típus. Tehát a Szörényi-Bródy házaspár az úgy oda volt égetve - meg aztán Tolcsvay-Bródy -, hogy ô nem vált egyszerűen, vagy olyan könnyedén. És tulajdonképpen nekem is izgalmas volt azt gondolni, hogy lesz majd olyan dal, hogy Bornai-Bródy. Mert hát én a Bródy Jánost is úgy a közönség soraiból néztem, és szerettem az Illés zenekart is. És mondjuk nem köszöntem nekik csókolomot, de jóval elôrébb volt nálam ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöjjön az, hogy mi közösen egy dalt írunk.
   - Igen gyakran elôfordul, hogy Bornai Tibor dalaira Bornai Tibor írja a szöveget, vagy Bornai Tibor szövegeire Bornai Tibor írja a dalokat. Hogyan születnek ezek a dalok, tehát egyszerre a szöveg és a dallam, vagy valami eszedbe jut szöveg leírod, és aztán megpróbálod megzenésíteni?
   - Azt hiszem, hogy arra nem volt még példa, hogy elôbb írtam volna le a szöveget, mert akkor költô lennék. Tehát a költôknek van egy olyan ambíciója, hogy egy üres papírt teleírnak rímelô, vagy nem rímelô, de ritmusos sorokkal. Én nekem sose volt ilyen ambícióm, hanem én mindig zenélni szerettem elsôsorban. És amikor egy dal kibuggyant, vagy elôjött, vagy nem is tudom, hogy mondjam én ezt, megszületett, akkor szembe kellett néznem azzal a problémával, hogyha el akarom énekelni, vagy azt akarom, hogy valaki más elénekelje, ennek szövegének is kell lenni. És ha már szövege lesz, akkor nem szerettem volna sose, hogyha olyan igazán nagy ostobaságok hangoznának el benne. És akkor leültem, összeszedtem minden erômet, és megpróbáltam valami szöveget írni rá. Tehát magyarul a zeneszerzés húzza maga után a szövegírást. Nagyon nagyon ritka esetben elôfordult már az is, hogy egyszerre jött a kettô. Tehát ott csapkodtam a zongorát, énekeltem és már mondtam is a szöveget, már csak egy kicsit finomítani kellett rajta. Egyébként mindig elôbb van a zene, ami tulajdonképpen az én határtalan bizodalmamat bizonyítja a magyar nyelvben, ami azt jelenti, hogy bármilyen zenét leírok, bízom benne, hogy erre elôbb-utóbb találni fogok értelmes magyar szavakat, amiket egymás mögé állítva lesz belôlük két versszak, meg egy refrén.
   - És bár a KFT az egyik legsikeresebb zenekar volt a 80-as években, ennek a történetnek vége szakadt. Utána szólista pályát kezdtél, aminek a mai napig három szólólemez az eredménye. Amikor magad számára kezdtél írni, akkor próbáltad folytatni ezt a KFT-s vonalat, vagy pedig egy más világot próbáltál kifejezni, megszólaltatni?
   - Hát eléggé zavarban voltam, mikor egyedül maradtam. Pont ezen gondolkodva, hogy most mit csináljak én. Most legyek egy ilyen pót-KFT, vagy inkább csináljam azt, ami belôlem úgy egyenesen fakad és ne képzeljem azt, hogy én be tudom tölteni a KFT után maradt űrt. És az elsô lemezen talán még rá is tudok mutatni egy-két olyan dalra, ami kifejezetten úgy készült, hogy az volt a fejemben, hogy azért valami ugorjon be a KFT-rôl is a közönségnek. A másodikon már nincs ilyen, és a harmadikon meg különösen nincs. Tehát egyszer csak úgy döntöttem, hogy én egyedül is talpon tudok maradni, vagy talpra tudok állni, és van nekem egy saját kis ösvényem. Lehet, hogy nem autósztráda, vagy valami más szélesebb út. Még az is lehet, hogy csak egyirányú. De az is lehet, csak egy kis csapás, és hát azon kellene nekem menni, mert hogy mit is keresnék én másfele.
   - Az ember meghallgatja a dalaidat, különösen ha tudja olvasni is. Most már szerencsére a magyar lemezeken is az a szokás, hogy megjelennek a szövegek, és azt veszi észre, hogy ezek gyakran igen komoly gondolatokat próbálnak meg közölni. Talán komolyabbakat és súlyosabbakat is, mint amit a rockzene elbírna. Mi a fontosabb számodra a zenével kifejezni magad, vagy a szöveggel?
   - Hát ezt szerintem az elôbb megválaszoltam. Én zenésznek érzem magam. A szövegrôl meg tényleg azt tudom mondani, hogyha már az ember kinyitja a száját, akkor ne beszéljen hülyeséget. Akkor megpróbálok valami olyasmit énekelni, amirôl esetleg egy ilyen beszélgetés során el lehet beszélgetni. Tehát meg lehet kérdezni, hogy ez itt mi, az ott mi. Én kifejtegethetem a hosszú, és komplikált elméleteimet, amik néha nem is mindig teljesen komolyak, néha meg véresen komolyak. És úgy eltelik az este.
   - Ebben a fajta szövegben talán a legmesszebbre a Mágus című lemezen mész. Ahol odáig mész, hogy a dalok mögé, igaz nem elé, de kvázi mottóként filozófusoktól idézel egy-két mondatot.
   - Hát kedvenceimtôl. Ez úgy született ez az ötlet, hogy amikor már hat, vagy nyolc dal kész volt a Mágus című lemezre, egyszer csak rádöbbentem, hogy mindegyik szöveg valami olyasmirôl szól, amit én olvastam a kedvenc olvasmányaim valamelyikének egy részlete. És elkezdtem visszakeresni. Tehát a sorrend az volt, hogy kész lett a szöveg, és egyszer csak rájöttem, hogy hoppá hát ezt én Szepes Máriánál olvastam. És elkezdtem lapozgatni a könyveit, és megtaláltam azt a mondatot, amelyik ezt az adott szöveget egy mondatban összefoglalja. És akkor azt úgy odaírtam az aljára. És ez történt a többi szöveggel is, hogy utólag kerestem hozzá az idézeteket azokból a könyvekbôl, amiket én szeretek.
   - A legutolsó lemezed - most már úgy mondhatjuk - tavalyelôtt jelent meg Balatoni tél címmel, ami némileg visszautal a nagy slágeredre, a Balatoni nyárra.
   - Azt gondoltam, hogy nagyon rossz néven venném, hogyha valaki más írná meg a Balatoni tél című dalt, és ezért írtam meg én, nehogy valaki másnak kelljen.
   - És mit írsz még meg olyat, amit nem szeretnéd, ha más írna meg? Mire készülsz magyarul?
   - Hát egy csomó mindent forgatok a fejemben. Elôször is arra készülünk, hogy feltámad a KFT zenekar. Ami annyit jelent,...
   - Nem csak egy koncert erejéig?
   - ...hogy nemcsak egy koncert erejéig, hanem új lemezen gondolkodunk, és koncerteken. Tehát élô zenekarrá változni. Vajon működik-e ez még? Vagyunk-e még beszélô viszonyban a közönséggel, vagy a korral, amiben élünk. Én úgy érzem, hogy vagyunk, és ezért nekimegyünk ennek a hegyoldalnak. Írom a negyedik lemezemet rettenetes tempóban. Én se értem, hogy milyen tempóban, mert senki se sürget. És van egy konkrét dolog is, ami még ezeknél is konkrétabb, hogy felkérést kaptam a szegedi Dóm tér irányából. Tehát a Szabadtéri játékok irányából, hogy írjak egy zeneművet, amelyik augusztus 11-én hangzik majd el déli 12 óra 50 perc körül a szegedi Dóm téren. Párhuzamosan azzal, hogy ott halad át a napfogyatkozás teljes takartsága Szeged fölött ezekben a percekben. És két és fél percig, majdnem két és fél percig feljönnek a csillagok és sötét lesz. És ennek a napfogyatkozásnak az örömére, vagy tiszteletére, vagy nem tudom én hogy kell ezt... vagy megünneplésére írtam egy zenét, ami ott hangzik el azt hiszem elôször, és valószínűleg utoljára is a Dóm téren.
   - Ha így most visszatekintesz a pályádon, melyik korszak volt a legfontosabb, vagy amelyik a legtöbbet adta neked?
   - Azt hiszem, hogy a legtöbbet zenei téren én az édesapámtól kaptam, aki mandolinozott. Úgy műkedvelô módon otthon mandolinozott, és egyszer csak lett egy barátja. A vállalatnál - ahol dolgozott - kiderült, hogy van egy ember, aki tud gitározni. És akkor attól kezdve az lett, hogy szombaton délután négytôl este tízig nálunk, a lakásban zenélés volt. Megjelent ez a gitáros barát, Ottó bácsi. Hozta a gitárját, és mandolinnal és gitárral zenéltek eset tízig, szigorúan a csendrendeletig. Akkor, mikor ez elkezdôdött, én lehettem körülbelül hét éves, és úgy már tizenöt, tizenhét voltam, amikor ez abbamaradt. Aztán egyszer csak Ottó bácsinak lett egy új gitárja, és akkor a régit odaadta nekem, hogy én azt próbáljam pengetni. Úgyhogy minden gitártudásom onnan ered. Elôbb-utóbb ugyanis beszálltam én ebbe a szombat esti zenélésbe, és azt hiszem, hogy ez volt az a korszak, amikor én megismertem azt, hogy jó, hogyha két-három ember egyszerre penget valamit.