Zenész magazin
1997. december
Mohai Tamás
Októberben jelent meg a G-Pont címû album.
Négy kiváló gitáros, név szerint Tátrai Tibor, Alapi István,
Csillag Endre és Mohai Tamás készítette az anyagot.
Az első három zenésszel a ZM már közölt interjút.
Itt az ideje tehát, hogy a valaha a Faxniban feltûnt, jelenleg
a Török Ádám és a RABB nevû együttesben játszó Mohai Tamással
is beszélgessünk.
- Hogyan kerültél a G pontot készítő
kvartettbe?
-A billentyûs Retzler Péter ötlötte ki a
produkciót. Tavaly októberben Gödöllőn
hozott össze egy koncertet. Akkor még
gitárpárbajszerû fellépésről volt szó, s
négyünket hívott meg. A felelősség tehát
az övé. Már hogy ha az a kérdés, hogy miért
épp mi négyen, vagy mert éppen én szerepelek a G-Pontban.
Hiszen rengeteg az országban a jó gitáros. De hát nem is arról szól ez
a produkció, hogy össajött a négy legjobb
gitáros, bemutatót tartani a tudásából.
- Akkor miről szól a G-Pont?
- Tizenkét dalról. Amit lényegében egy stílusban játszó gitárosok írtak és adnak elő.
Sok nagyszerû zenésztárs közremûködésével, valamint még énekesekkel is.
Mert amikor egyszer csak felmerült a lemezkészítés
gondolata, úgy döntöttünk, hogy ne legyen
teljesen instrumentális az anyag. Valóban a dalokról, s ne pusztán a gitározásról szóljon
a produkció. Az énekes nótákban Varga
Miklós, Somló Tamás, Sipos Péter és Jamie
Winchester hangja hallható.
- Azt mondod, lényegében egy stílusban
játszik a négy gitáros. Nekem ez első hallásra meglepő...
- Mindannyian a rhythm and blues-ból indulunk ki. Persze mindenki másfelé hajlott,
másfelé ment el az utóbbi években, de az
alap mégis a rhythm and blues. Így értettem
az azonos stílust. Érdekes egyébként, hogy
egykor Alapival és Csillaggal mindhárman
Tátrait figyeltük, ő volt a példaképünk.
Illetve ma is az, hiszen Tibusz szinte már egyetlen európai képviselője annak a gitározásnak,
amiből elindult ez a mûfaj Amerikában.
Ha csak egy hangot fog, akkor is álmélkodva hallgatjuk. Én 1977-ben ébredtem rá,
hogy létezik egy Tátrai nevû gitáros,
a Generálban, Charlie mögött. Aki fantasztikusan játszik, csak épp senki nem kíváncsi
rá, mert mindenki P. Mobil- és Piramis-rajongó.
A funky valahogy nem jutott át
Hegyeshalomnál... A mi generációnknak
tinédzser korában Bartha Tamás, Radics
Béla és Tátrai Tibor volt a három nagy
gitárhős.
- A szakmának nem kell bemutatni Mohai Tamást.
A közönség azonban sokkal jobban
ismeri a három másik gitárost. Mit
gondolsz, miért nem érted el Tátrai,
Csillag, Alapi népszerûségét?
- Ugyanazok a lehetőségek adattak meg nekem is, mint nekik. De én nem éltem velük.
Nagyszájú fehérvári parasztgyerek voltam,
akinek fontosabb volt a saját útja, a saját
zenéje, mint népszerû zenekarban játszani.
Pedig hamarabb voltam az Eddában, mint
Csillag és természetesen Alapi, s előbb
játszottam az East-tel, mint Tátrai. Túl gyors
volt nekem a tempó. Tizenhárom évesen
kezdtem el gitározni, tizenöt évesen lerúgták az alföldi papucsomat
egy Edda-koncerten, tizenkilenc évesen pedig Pataky szerződést nyomott a kezembe.
Nem értettem igazán az idősebb zenészeket, nagy volt köztünk a korkülönbség.
Ami érdekes módon
mára valahogy eltûnt, pedig elméletben
egyformán öregszünk. Amikor végül nem
lettem Edda-tag, illetve amikor vége szakadt rövid kapcsolatomnak az East-tel,
valahogy felszabadultam. Örültem, hogy
ismét a saját dolgaimmal tudok foglalkozni.
-A saját utad ugyebár sokáig a Faxnit jelentette. Ma már kevesen emlékeznek
erre a zenekarra.
- Időközben ugyanis elfogyott a fiatalos
lendületem. Úgy huszonöt lehettem, amikor
feladtam. Negyedszáz évesen az ember már
nem számít fiatal zseninek; jobb, ha készül
harmincas éveire. Közben még rendszerváltozás is volt, ami szintén sokat számított.
Megváltoztak a zenélés körülményei, kiszorultunk a mûvházakból, elindult a klubmozgalom.
Mindez együtt hatott rám, s félre kellett tennem a Faxnit, illetve 1992-93 tájékán még ápolgattam saját
produkcióimat, kis példányszámban jelentek meg szólólemezeim, azután végre a Faxni-CD, de amikor
megkeresett a Besenyő Blues Band, majd a RABB, azonnal tudtam, hogy igent fogok mondani.
Mert nincs értelme száz, csalódott
Faxni-rajongónak klubozni...
- Nem sajnálod a korábbi, kihagyott lehetőségeket?
- Nem bántam meg egyetlen döntésemet
sem. Akkor más volt fontos, mint ma.
Egyébként az Edda és a RABB invitálása
messze nem volt ugyanolyan. Török Ádám
már nem egyszerûen egy tehetséges
gitárosnak hívott el, mert abból van vagy
ötszáz. Hanem szerzőtársnak, alkotónak.
- Most úgy érzed, hogy a saját utadat járod?
- Mivel négy-öt dalt én írhattam a legutóbbi lemezre, igen.
Ugyanakkor készülök új, teljesen saját produkcióra is.
Jövőre vagy szólólemezt készítek, vagy elindul a Háború
nevû zenekar. Hirleman Bertalannal a Muck-show-ban játszottam együtt, Szappanos
György a Kiru Gotta Humble koncertjeire hívott többször vendégnek. Mindketten szerepelnek a G-Ponton,
így tovább mélyült a barátság köztünk. Ez a trió alkotja a Háborút. Extravagáns rockzenét szeretnénk játszani.
- Ez mit jelent?
- Alapvetően rockot, de megtalálhatók lesznek a dalokban a XX. század végi könnyûzenének azon elemei,
amik hatnak ránk.
- Ilyesmit időnként megújulni vágyó metálbandáktól hallani: groove-ok is vannak a kemény zenében.
- Nem feltétlenül erre gondolok. Abban biztos vagyok, hogy hidat kell találni a hagyományos rock és a modern könnyûzene között, de nem biztos, hogy ennek ez az igazi útja. Hogy komputereket viszel a zenédbe.
Pusztán ettől még nem sok változik.
Amúgy nem vagyok a gépek ellensége, sőt. Szerintem ma ugyanaz zajlik, mint amikor először dugtak zsinórt a gitárba. Akkor is kettészakadt a szakma. Most is sokan ellenségesen figyelik az új zenéket. Sajnos
azt kell mondanom, hogy
akad olyan zenész, aki pont annyira hülye, mint az általa leparasztozott közönsége. Az új zene neki techno és kész.
Nem hallgatja meg. Pedig rengeteg jó is van köztük. Nekem talán az is segíthet, hogy nem csak gitáros, zeneszerző is vagyok, s ezért másképp hallgatom a nótákat. S bizony sok
minden megérint az új zenékben.
- Például?
- Egy klubban szórakoztam, amikor egy dalban megfogott,
ahogyan beszállt a basszus. Ennyi is feldobhatja az embert. Később derült ki, hogy egy Prodigy-nótát hallottam,
a Fire-startert.
- Ilyen véletlen módon érnek el az új zenék, vagy gyakran hallgatsz efféle dalokat?
- Örülök, ha aludni van időm, nem hogy zenét hallgatni, ha végre egyszer hazaérek...
Azért nem teljesen véletlenül jutnak el hozzám a dalok, mert
például a rock újabb előadóit tanítványaim ismertetik meg velem.
Évek óta hozzák a nótákat, hogy szedjük le a Guns 'N' Rosest, Steve Vait, Joe Satrianit.
Visszatérve a régi és az új zene közti ellentétre: nem hiszem, hogy olyan nagy lenne a szembenállás.
Miles Davis mindig ugyanazt fújta, B. B. King mindig ugyanazt gitározta, de ha összeveted az ötvenes és a nyolcvanas
években készült dalaikat, óriási a különbség. Egészen más a zenei környezet. Biztos vagyok abban,
hogy minden zenésznek haladnia kell a korral, ezt igazolják a kinti nagy muzsikusok példái.
Különben egyszerûen csak kinevet az, aki már a XXI. század zenéjét szereti.
- S te mennyire haladsz a korral, már ami a gitározásodat illeti?
Említetted, hogy tinédzserként Tátrait figyelted ámulattal, ugyanakkor tanítványaid Vai-nótákat szedetnek le veled.
- Én Blackmore-on, Page-en nőttem fel, a mai gitárosoknak Vai, Satriani az etalon.
Vagy talán olyanok, akikről még nem is hallottam. Én is szeretem a mai kiválóságokat, hiszen mesterek,
jól esik hallgatni a játékukat. De azért vallom, hogy a paprikás krumpli is lehet olyan finom, mint a nyolcvanféle mártással készített, bepácolt bélszín.
- Mint mondtad, valaha generációs ellentét volt közted és az idősebb zenészek között, bár mára ez eltûnt.
Ma is hasonló a viszony az új gitárosnemzedék és a te korosztályod között?
- Azt hiszem, itt jóval többről van szó annál, mint hogy Page vagy Vai a példaképe valakinek.
S nem gondolom, hogy ellentét lenne köztünk, inkább csak azért vagyunk mások, mert ma a világ is más.
A harmincasok egészen másképp kezdtek zenélni, mint a maiak.
Első gitáromat a tanárom készítette, többek közt olvasólámpa kapcsolója is megtalálható volt benne...
Azután nagy nehezen sikerült egy Jolanát szereznem. Aki az utóbbi években kezdett, a legjobb hangszerekhez, erősítőkhöz, effektekhez juthatott hozzá.
S míg mi csak fülelhettünk, ki hogyan gitározik, a maiak mindent láthatnak oktatókazettákon, tízféle kameraállásból.
Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy ma milyen viszonyok uralkodnak a magyar könnyûzenében.
Tudomásul kell venni, hogy - egy-két nagy produkciót leszámítva - nincs közönség.
Régen grundhős voltál, ha zenéltél.
Ma úgy jársz az utcán gitárokkal, hogy akár diplomatatáska is lehetne nálad, senkit nem érdekel.
Az persze tényleg nagyszerû, hogy ma már mindenhez hozzá lehet jutni.
De csak hét éve kezdődött az a folyamat, ami kint már évtizedek óta adott állapot.
S ez óriási hátrány. Mert ma nekünk már nem Elvist kell legyőznünk...