Telefonjaim többnyire anyukámon keresztül jutnak el hozzám, mivel én nyugtalan ide-odázással töltöm hétköznapjaim nagy részét a városban fel - és alá. Olykor azért hazaérek egyszer-egyszer, és akkor anyukám elsorolja, ki mindenkit kell visszahívnom. Idõnként kommentárt is fûz egy-egy üzenethez, és ezek általában nagyon jó megsejtéseket tartalmaznak a várható dolog jellegével, hangulatával vagy kimenetelével kapcsolatban.
    A minap is, mint rendesen, alighogy bepördültem a lakásba, már mondta is:
    - Valami Berényi Péterné keresett a Haas és Zinger kiadótól. Nem voltam tõle elragadtatva. Azt mondta, hívd ma este, csak akkor találod otthon.
    Mi a szöszmösz. Kiadó? És valami osztrákos nevû? Csak nem a fiókomban levõ regényemet akarják? Vagy felkérnek valamire! Schilling! Miért éppen engem? Hát igen, ez a kérdés. Írogattam már éppen egy pár dolgot, ami meg is jelent... Na, nézzük csak, itt a szám...
    - Halló! Jó estét kívánok, Bornai Tibor vagyok, megkaptam az üzenetét.
    A vonal túlsó végén kicsit zavart köszönés, majd csend, végül megszólalt a középkorú nõi hang:
    - Kérem, mondana még valamit önmagáról?
    Na, ez szép, gondoltam, mit mondjak? A második keresztnevem Gyõzõ, de attól félek, ezzel nem leszünk beljebb. Születtem...? Várjunk csak, várjunk!
    - De hát ön keresett engem...
    - Igen, de ne haragudjon, nem tudom, kicsoda ön és engem mostanában annyian hívnak - magyarázta a hang.
    - Talán mondja meg a foglalkozását...
    Az én hátamon már fát is hasogattak, ehhez képest most csak egy vadidegen nõnek kell bediktálnom a személyi adataimat. Semmiség. Csak reménykedhetem benne, hogy az orvosi leleteimet elég lesz postán...
    - Hát... zeneszerzõ vagyok - mondtam bizonytalanul, mert ez bizony nagyképûen hangzik még ebben a felborult, összekuszálódott, tátongó világban is, de hát mit csináljak, ez van a személyimbe írva.
    - A KFT együttesben játszom - tettem még hozzá szelíden, nehogy azt hihesse, dicsekszem.
    - Á, igen, már valami rémlik. Hát arról van szó, hogy kiadunk egy lexikont, és önt az a megtiszteltetés érte, hogy kiválasztottuk, azért, hogy szerepeljen benne a neve. Nemcsak zenészeket, de írókat, festõket, sportolókat, sõt üzletembereket és politikusokat is megkeresünk. A kiadvány reprezentatív lesz - ki-ki saját maga írhatja meg a neve mellett megjelenõ szöveget. Maximum hetven szó lehet, de kötetlen, mindenki azt írja bele, amit fontosnak tart.
    A következõk futottak át az agyamon: szóval nem a regényem. Nem is megbízás, vagyis semmi komoly. Mindegy, lássuk csak, mi ez. Megtiszteltetés ért. Persze: jó lenne tudni, kinek a részérõl, mert azért az sem egészen mindegy. Lexikoni adat leszek. Kicsit fura. Vajon, milyen szempontok szerint választottak ki engem, és mi az, hogy üzletemberek is meg sportolók, vegyesen? Az mindenesetre szimpatikus, hogy én írhatom meg a rólam szóló részt. Gondolatban már fogalmaztam is a mondatokat vadvirágos szülõfalumról, mikor a hölgy folytatta:
    - Na most az a helyzet, hogy ez háromezer forint.
    - Én fizetek, vagy én kapok?
    - Ön fizet. Ez ennyibe kerülne. Azok, akiket idáig felkértünk, kétféleképpen reagáltak - sietett elvenni a hang a nyilvánvalóan problematikus másodpercek keserédes ízét.
    - Volt, aki hallani sem akart róla és felháborodott, de volt, aki megértette, hogy ez neki nagyon elõnyös, mert szerepelhet és ez reklámot jelent, tehát nem sajnálta a pénzt.
    A hang ezt az egyszerû képletet jó hosszan fejtegette, és miközben én már azon töprengtem, hogyan lehetne udvariasan lerázni, fél füllel hallottam, ahogy óvatosan próbálja döntésemet befolyásolni azzal, hogy az elsõ említett embercsoport köré fekete fellegeket rajzol, a másodikat meg szép pirosra meg sárgára színezi.
    - Nézze - mondtam -, én nem tartom a saját hírnevemet olyan fontosnak, hogy ez megérjen nekem háromezer forintot.
    Itt megálltam, bár a felgyülemlett keserû gondolatok hirtelen elborították az agyamat. Mert amikor egy zenekarnak fizetnie kell, ha azt akarja, hogy egy rádióállomás játssza a dalait, hiszen ez reklám, és egy ismert embernek fizetnie kell azért, hogy egy lexikonba bekerüljön, hiszen ez is reklám, akkor annyira felborult már ez a világ, hogy azon sem csodálkoznék, ha ingyen még a postaládámra sem írhatnám ki a nevemet. A postás kijelentené, hogy én csak ne reklámozzam magam nála potyára. Sõt, ha továbbmegyünk és arról az oldalról nézzük, hogy kinek mi a dolga, akkor be lehetne vezetni, hogy ha mondjuk egy asztalos elkészít egy gyönyörû asztalt, akkor fizetnie kell, hiszen azzal önmagát reklámozza és az ugye, neki elemi érdeke.
    A boltban az eladó fizetne a vevõnek. A légitársaság az utasnak. Lehet, hogy ez nem is akkora marhaság? Mindenesetre - és csak ne viccelõdjek, amikor a vonal másik végén nem viccelnek. Sõt!
    - Hát akkor elmesélem magának - így a nõi hang -, hogy ez általában csak a könnyûzenészeknél szokott problémát okozni, ott is inkább azok között, akiket én személy szerint nem tartok túl sokra.
    Ez szúrás volt - regisztráltam, de nem fáj olyan nagyon és már a helye sem piros. Egyébként: érdekes volna pontosan tudni, hogy a hölgy fejében az ítélet az illetõ boldogtalan kiválasztottról elõre vagy utólag kristályosodik-e meggyõzõdéssé.
    - Például: képzelje, mit válaszolt nekem Magay Klementina. (A hölgy itt folyamatosan beszélt, de nekem ide kell beszúrnom, hogy az üzleti tisztesség és titoktartás fogalmába sehogyan sem fér bele a sztorizgatás arról, mit mondott, hogyan viselkedett egy másik ügyfél az adott esetben. Lelki füleimmel már hallottam is, mit mesél holnap rólam ez a nõ, teszem azt Koós Jánosnak. Ettõl kezdve máris lehetett tudni, hogy csak Magay Klementina kerülhet ki erkölcsi gyõztesként ebbõl a történetbõl. Tehát képzeljem:)
    - Azt mondta, hogy õróla már ír éppen eleget a Kacsa magazin! Nahát, tudja! Hogy valakinek az fontosabb legyen, mint a mi exkluzív kiadványunk!
    Röhögõgörcsöt kaptam volna, ha nem esik meg hirtelen a szívem a telefonáló naiv világszemléletén. Ezt meg hogy lehetett így félreérteni! Közben megállapítottam, hogy Magay Klementina frappánsabb választ adott, mint én, csak hát a szellemes kis mag terméketlen talajra hullott. Hiába, csak akkor derül ki, hogy van humorérzékünk, ha annak is van, aki minket hallgat. Na, zárjuk rövidre a kínos telefont:
    - Kérem, ne haragudjon, de nekem most mennem kell, vegye úgy, hogy engem nem sikerült meggyõznie.
    A vonal túlsó végén szinte loccsant, ahogy valaki nagyon felkapta a vizet:
    - Nem akartam én magát meggyõzni! Nekem végül is olyan mindegy, ki kerül a lexikonba! Viszontlátásra!
    Hát ez az. Búcsúzóul végre kimondta, amit valóban gondol. Neki tényleg mindegy. Ezért, pont ezért nem szeretnék szerepelni a lexikonjában. Egyetlen kritériuma a kiválasztásnak, hogy fizessen az illetõ: mindegy, hogy artista vagy libapásztor. Mit is találtak ki ezek az emberek tehát? Lesz egy könyvük, amit megírnak nekik azok, akikrõl szól, és ha csak ezer név belefér, az hárommillió forint a javukra.
    Ügyes - mondta Kohn Grünnek, amikor Grün szendvicsautomatája elnyelte Kohn pénzét.