Képes Európa
1998. április 15.

Mancika, az infantilis

Otthonába lépve hatalmas képrõl Marilyn Monroe mosolyog vissza rám, alatta a filmmûvészet nagyjai: Woody Allen, Ingrid Bergman, Humphrey Bogart. Egyik polcán pedig néhány, ápolónõnek öltözött gipszpatkány mosolyogtatja meg a belépõt. Ha kimondanám a nevét, elsõként feltehetõen mindenki a Holló-Színházra, illetve a L'art pour l'art Társulatra asszociálna. Aztán a második gondolat valószínûleg Mancika lenne a Csinibabából, s Amálka alakja a Zimmer Feribõl. Röviden ennyi lenne Nagy Natália huszonnyolc évének mérlege. Két társulat, két film - s az egész ország (el)ismeri.

    - Az abszurd humor kedvelõi szomorúan vették tudomásul, hogy Nagy Natália külön utakon jár. Miért vált meg a L'art pour l'art Társulattól?
    - Tulajdonképpen elküldtek... Én úgy éreztem, lehet többféle dolgot is egymás mellett csinálni - a színházi mûfajon belül természetesen -, de a társulat tagjai máshogy látták. Mindig is vágytam arra, hogy - a csapat mellett - kipróbáljam magam más közösségekben is, és eddig erre nem volt alkalmam. Az elsõ lehetõségem akkor adódott, amikor Tímár Péter hívott a Csinibabára. A forgatás felejthetetlen emlék maradt.
    - Mi az, amire szívesen emlékszik?
    - A felvételek hihetetlen eufórikus állapotban zajlottak és ezzel a filmmel megvalósult az álmom, hogy mást is kipróbáljak az abszurd humoron kívül. Már az is érdekes volt, ahogy megkaptam Mancika szerepét. Tímár Péter eredetileg ugyanis egy kisebb szerepet szánt nekem, majd négy nap múlva felhívott, hogy azon nyomban menjek be a próbafelvételre, mert úgy érzi, itt az idõ, hogy bedobjon a mélyvízbe. Végül három hétig függött felettem Damoklész kardja, hogy csupán egy pincérnõcske leszek-e, aki végigglasszál a presszó teraszán, kezében néhány Bambival, vagy pedig megkapom a nagyobb szerepet. Aztán megkaptam Mancikát és nagyon jól éreztem magam a bõrében.
    - Mi az, amiben hasonlít Mancikához? Õ eléggé infantilis nõnek látszik...
    - Hát például ebben... Mancika egy az egyben az a személyiség, aki csak néhanapján bukkan fel az én életemben: nagyon naiv, de talán pont ezért iszonyú bátor és vakmerõ. Ez a fajta merészség bennem is megvan csírájában, de azt hiszem, Mancikánál sokkal józanabb és pesszimistább vagyok.
    - Tímár Péterrel hogyan ismerkedtek meg?
    - Az egy aranyos sztori volt. 1996 augusztusában megcsörrent a telefon és bemutatkozott egy Juhász Péter nevû férfi. Elmondta, hogy hat éve nem forgatott itthon filmet, de most végre újra lehetõsége van és szívesen meghívna egy szerepre. Mondtam, persze, rendben, de elõbb mutassa be a forgatókönyvet, így látatlanban mégsem mondanék rögtön igent. Erre közölte a férfi, hogy forgatókönyv még nincs, de ha esetleg az elég, akkor felsorolja korábbi filmjeit: Egészséges erotika, Csapd le csacsi! Abban a pillanatban leszaladt bennem a roló és rájöttem, hogy félreértettem a nevét, ugyanis Tímár Péterrel beszéltem. Azonnal elvállaltam a szerepet. Ez indításnak nem volt rossz, de a mai napig sem tudom, hogy ezek után hogyan mert Péter bármit is rám bízni...
    - Lehet, hogy ezek után gondolt Mancikára?
    - Meglehet, de azért róla is tudnék egyet s mást mesélni... Õ sem mindig komplett. Egyszer csak azt láttam, hogy iszonyatosan riszál a sétányon, s azt próbálgatja, miként tud beesni a korlát rácsai közé. Nem tudtam, mi üthetett belé, hiszen eddig semmi baja nem volt. Késõbb kiderült, hogy csak a következõ snittel kísérletezett. Mancika távozását imitálta, ami eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben.
    - Köztudott, hogy a forgatás nagyon elcsúszott és rendkívüli hidegben kellett felvenni a jeleneteket.
    - Rettentõ hideg volt, s mivel tudtuk, utószinkron lesz, egész egyszerûen megpróbáltunk úgy beszélni, hogy közben befelé szívtuk a levegõt. Így ugyanis nem látszott a leheletünk és némileg melegebben is éreztük magunkat. Reviczky Gábornak és Tóth Ildinek már nehezebb dolga volt, hiszen a csónakázós jelenetben el kellett merülniük. S mindezt a jéghideg vízben... Ildi lába úgy nézett ki, mint Evettkéé. Volt rajta egy búvárruha, s közben a mólón melegítették a forró vizet és azt öntögették a hideghez, hogy legalább némileg langyosban üljenek. És egész éjszaka forgatták azt az ötperces jelenetet...
    - Ha már Evettkét említette: ki találta ki ezt a jellegzetes hangot?
    - Én. Eredetileg Irén hangját szántam neki - õ az a vörös fazon a Besenyõ családból, aki miközben az öreggel kokettál, állandóan visít -, de nem illett ahhoz a tohonya, böszme lányhoz, ezért mélyebb tónussal próbálkoztam. Tulajdonképpen véletlenül akadtam rá. Londonban sétáltam egyik barátommal, amikor odajött hozzánk egy koldus. Adtam neki pénzt, s miután elment, valami éktelen hangon elkezdtem visítani - egy szerepet játszani -, hogy ,,már mért adnék neki...". Akkor valahogy ez az attitûd jött ki belõlem, s a srác, akivel voltam, gyomorgörcsökben fetrengett a járdán a röhögéstõl. Szegényt koldust távollétében vérig aláztam, de õ csupán az apropót adta. A barátom ötlete volt, hogy õrizzem meg ezt a hangot, mert ebbõl még akármi is lehet...

Gábor Szilvia