Otthonába lépve hatalmas képrõl Marilyn Monroe mosolyog vissza rám, alatta a filmmûvészet nagyjai: Woody Allen, Ingrid Bergman, Humphrey Bogart. Egyik polcán pedig néhány, ápolónõnek öltözött gipszpatkány mosolyogtatja meg a belépõt. Ha kimondanám a nevét, elsõként feltehetõen mindenki a Holló-Színházra, illetve a L'art pour l'art Társulatra asszociálna. Aztán a második gondolat valószínûleg Mancika lenne a Csinibabából, s Amálka alakja a Zimmer Feribõl. Röviden ennyi lenne Nagy Natália huszonnyolc évének mérlege. Két társulat, két film - s az egész ország (el)ismeri.
- Az abszurd humor kedvelõi szomorúan vették
tudomásul, hogy Nagy Natália külön utakon jár.
Miért vált meg a L'art pour l'art
Társulattól?
- Tulajdonképpen elküldtek... Én úgy
éreztem, lehet többféle dolgot is egymás mellett
csinálni - a színházi mûfajon belül
természetesen -, de a társulat tagjai máshogy
látták. Mindig is vágytam arra, hogy - a csapat mellett -
kipróbáljam magam más közösségekben is,
és eddig erre nem volt alkalmam. Az elsõ
lehetõségem akkor adódott, amikor Tímár
Péter hívott a Csinibabára. A forgatás
felejthetetlen emlék maradt.
- Mi az, amire szívesen emlékszik?
- A felvételek hihetetlen eufórikus állapotban
zajlottak és ezzel a filmmel megvalósult az álmom, hogy
mást is kipróbáljak az abszurd humoron kívül.
Már az is érdekes volt, ahogy megkaptam Mancika szerepét.
Tímár Péter eredetileg ugyanis egy kisebb szerepet
szánt nekem, majd négy nap múlva felhívott, hogy
azon nyomban menjek be a próbafelvételre, mert úgy
érzi, itt az idõ, hogy bedobjon a mélyvízbe.
Végül három hétig függött felettem
Damoklész kardja, hogy csupán egy pincérnõcske
leszek-e, aki végigglasszál a presszó teraszán,
kezében néhány Bambival, vagy pedig megkapom a nagyobb
szerepet. Aztán megkaptam Mancikát és nagyon jól
éreztem magam a bõrében.
- Mi az, amiben hasonlít Mancikához? Õ
eléggé infantilis nõnek látszik...
- Hát például ebben... Mancika egy az egyben az a
személyiség, aki csak néhanapján bukkan fel az
én életemben: nagyon naiv, de talán pont ezért
iszonyú bátor és vakmerõ. Ez a fajta
merészség bennem is megvan csírájában, de
azt hiszem, Mancikánál sokkal józanabb és
pesszimistább vagyok.
- Tímár Péterrel hogyan ismerkedtek meg?
- Az egy aranyos sztori volt. 1996 augusztusában megcsörrent
a telefon és bemutatkozott egy Juhász Péter nevû
férfi. Elmondta, hogy hat éve nem forgatott itthon filmet, de
most végre újra lehetõsége van és
szívesen meghívna egy szerepre. Mondtam, persze, rendben, de
elõbb mutassa be a forgatókönyvet, így
látatlanban mégsem mondanék rögtön igent. Erre
közölte a férfi, hogy forgatókönyv még
nincs, de ha esetleg az elég, akkor felsorolja korábbi filmjeit:
Egészséges erotika, Csapd le csacsi! Abban a pillanatban
leszaladt bennem a roló és rájöttem, hogy
félreértettem a nevét, ugyanis Tímár
Péterrel beszéltem. Azonnal elvállaltam a szerepet. Ez
indításnak nem volt rossz, de a mai napig sem tudom, hogy ezek
után hogyan mert Péter bármit is rám
bízni...
- Lehet, hogy ezek után gondolt Mancikára?
- Meglehet, de azért róla is tudnék egyet s
mást mesélni... Õ sem mindig komplett. Egyszer csak azt
láttam, hogy iszonyatosan riszál a sétányon, s azt
próbálgatja, miként tud beesni a korlát
rácsai közé. Nem tudtam, mi üthetett belé,
hiszen eddig semmi baja nem volt. Késõbb kiderült, hogy csak
a következõ snittel kísérletezett. Mancika
távozását imitálta, ami eredetileg nem szerepelt a
forgatókönyvben.
- Köztudott, hogy a forgatás nagyon elcsúszott és
rendkívüli hidegben kellett felvenni a jeleneteket.
- Rettentõ hideg volt, s mivel tudtuk, utószinkron lesz,
egész egyszerûen megpróbáltunk úgy
beszélni, hogy közben befelé szívtuk a
levegõt. Így ugyanis nem látszott a leheletünk
és némileg melegebben is éreztük magunkat. Reviczky
Gábornak és Tóth Ildinek már nehezebb dolga volt,
hiszen a csónakázós jelenetben el kellett
merülniük. S mindezt a jéghideg vízben... Ildi
lába úgy nézett ki, mint Evettkéé. Volt
rajta egy búvárruha, s közben a mólón
melegítették a forró vizet és azt
öntögették a hideghez, hogy legalább némileg
langyosban üljenek. És egész éjszaka forgatták
azt az ötperces jelenetet...
- Ha már Evettkét említette: ki találta ki ezt a
jellegzetes hangot?
- Én. Eredetileg Irén hangját szántam neki -
õ az a vörös fazon a Besenyõ családból,
aki miközben az öreggel kokettál, állandóan
visít -, de nem illett ahhoz a tohonya, böszme lányhoz,
ezért mélyebb tónussal próbálkoztam.
Tulajdonképpen véletlenül akadtam rá. Londonban
sétáltam egyik barátommal, amikor odajött
hozzánk egy koldus. Adtam neki pénzt, s miután elment,
valami éktelen hangon elkezdtem visítani - egy szerepet
játszani -, hogy ,,már mért adnék neki...". Akkor
valahogy ez az attitûd jött ki belõlem, s a srác,
akivel voltam, gyomorgörcsökben fetrengett a járdán a
röhögéstõl. Szegényt koldust
távollétében vérig aláztam, de õ
csupán az apropót adta. A barátom ötlete volt, hogy
õrizzem meg ezt a hangot, mert ebbõl még akármi is
lehet...
Gábor Szilvia |