Képes Európa
1997. jan. 22.

John Cleese

Kenguruban táncoló angol úr

Hetekig úgy igazítottam a napirendemet, hogy láthassam a tévében a Waczak Szálló című angol sorozatot. Kíváncsivá tett a folyton kedvetlen hoteltulajdonos, a sápítozó feleség és a kétbalkezes spanyol pincér triója. A fõhõs alakítója és a kalandok értelmi szerzõje az a John Cleese volt, akinek a nevét korábban a Monty Python Repülõ Cirkusza című tévésorozatban jegyeztem meg. Akkor éjszakánként edzettem a rekeszizmaimat, most délután öt óra magasságában lett mágneses hatású a képernyõ. Moziba, sõt videotékába is elvándoroltam az angol abszurd humor eljegyzett võlegényének kedvéért. A hórihorgas, egyenes bajszú figura budapesti feltűnésére azonban nem számítottam. Aztán ott ültem a könyökétõl tíz centire, három külföldi újságíró társaságában. Nem volt idõ merengeni.

- Úgy tudom, ön szereti az udvariatlan kérdéseket.
Határozott bólintás után, teljes fapofával érkezik a válasz:
- Megpiszkálhatná a szakmai hiúságomat azzal, ha a filmjeimet szörnyűségesnek nevezné.
John Cleese - Kedvelem a filmjeit. Gyakran meghökkentõ alakban látom viszont - gondolok itt a Frankenstein című filmben galambõsz sörénnyel, eltorzított vonásokkal megformált doktor szerepére -, úgyhogy a várakozás izgalmával ülök le megnézni valamelyiket. Többnyire azért nevetést várok öntõl. Szeret bolondozni?
- Nem kérdezett udvariatlant. Most nem tudok meghökkent képet vágni, nem röhögöm el magam és nem vigyorgok zavartan, hogy jaj, de hülye kérdés már megint. A bolondságot az embernek vállalnia kell, természetesen nem hiszem, hogy én vagyok Shakespeare, és nem is mászom föl a fára, mint a majmok, de az biztos, hogy minden embernek van valami fogyatékocskája, ami ugyebár föl tud duzzadni. Nekem például az, hogy nevetséges történeteket gyártok. Írás közben szinte látom magam elõtt a konyhaasztalon görnyedõ kritikust, amint gúnyos szavait rendezgeti, és megjelenik nyomtatásban sikertelen erõlködésem híre.
- Ennyire fél a kudarctól?
- Hogyne. Valakinek egy grimasz is elég a sikerhez. Nagyon szubjektív dolog, hogy a közönség mikor nevet. Harminchárom éves vígjátéki múlttal sem tudhatom tökéletes biztonsággal, melyik poén fog bejönni. Ha meglenne ez a látnoki képességem, akkor megkímélhetném magam egy csomó pluszmunkától, idegességtõl és elsõre - a nyersanyagot centire pontosan felhasználva - dobozba küldeném a filmjeimet. A közönség reakciója azonban mindig kész talány. Elõfordult már, hogy széles vigyorral az arcomon beültem az elsõ vetítésre, aztán a biztosra vett poénokon egyedül én nevettem. Novemberben az egyik londoni moziban a legújabb filmem, a Fészkes fenevadak (Fierce Creatures) elsõ verziójára sem úgy reagált a közönség, ahogy gondoltam. Hát kifordult a számból a pattogatott kukorica, amint a hangulat érezhetõen leült. Gyorsuló szívdobogással fürkésztem a körülöttem ülõket, a végére pedig elhatároztam, hogy újraforgatjuk a film befejezését. Azért nem törtem le egészen, hiszen az 1988-ban nagy sikert aratott A hal neve: Wanda című film végét is kétszer kellett újraforgatni, mire jó lett. Nálam a szórakoztatás a lényeg. Szeretem megnevettetni az embereket. A komédiázás a színpadon a legüdítõbb, mert ott közvetlen visszajelzést kapok. A taps, a nevetés kábítószerként hat rám, olyankor újratöltõdöm energiával. Ezért az érzésért mindenre hajlandó vagyok.
Cleese Budapesten - Most például pihenhetne angliai otthonában, de fontosabb a Fészkes fenevadak népszerűsítése. Önként felkínálja magát az európai sajtó képviselõinek Oslótól Zürichig. Hogyan reklámozná új filmjét?
- A történet három dologról szól: a kapzsiságról, a szexrõl és a politikáról. Műfaját tekintve szatirikus komédia cseppnyi romantikával fűszerezve. Úgy gondolom, nem árt, ha egy film intellektuális kihívás és szellemi fejtörés a nézõnek. A pythonos idõkben megtanultam, hogy akkor telitalálat egy jelenet, ha szól is valamirõl.
- Errõl a bizonyos valamirõl bõvebben is beszélhetne!
- Lát a hátam mögött producert, ostorral a kezében?
- Nem.
- Akkor megsúgom, hogy Ian Johnstone barátommal, aki a Sunday Times filmkritikusa és akit húsz éve ismerek, az állatkertben találtuk meg egy kellõen humoros forgatókönyvhöz a témát. A kutatómunka során felfedeztük az állatkerti dolgozókat. Ôk a legelégedettebb munkások, akikkel valaha találkoztunk, annak ellenére, hogy fizetésük gyakran elenyészõ más normális szakma képviselõihez képest. Az állatkerti történet egy médiacézár felbukkanásával kezd bonyolódni. A hiénák eme legújabb fajtája manapság egyre inkább szaporodik. A világ arrafelé halad, hogy a média urai legyenek a leghatalmasabbak. Azt gondoltuk, elég érdekes lenne, ha egy ilyen médiacézár megkaparintaná valamelyik állatkertet, hiszen akkor megmutathatnánk, miként viszonyulnak a munkához és a pénzhez.
- A médiacézárok természetrajza hogyan készült?
- Néhány pszichológust megkérdeztünk, akik név nélkül beszéltek nekünk a pénzmogulok lelkivilágáról. Az igazat megvallva gyakran olyan vicces volt, amit hallottunk, hogy egy az egyben beépítettük a forgatókönyvbe.
- Ha jól tudom, ön írt már családterápiás kézikönyvet is.
- Hát igen, majdnem pszichológus lettem. Tizenöt éves koromban a színészet fel sem merült bennem lehetséges élethivatásként. Az agy működését akartam kifürkészni. Legalábbis elbíbelõdtem volna ilyesmivel egy ideig. Tízévente más és más kerül az érdeklõdésem középpontjába.
Cleese kengururuhában - Ön elsõ pillantásra hűvös angol úriember benyomását kelti. Ehhez képest, úgy tűnik, minden õrültségre kapható.
- Az unalmat hírbõl sem ismerem. Különben az angolok merevségérõl alkotott világkép szerintem teljességgel hamis. Rólam persze mindenki azt gondol, amit akar. Sõt nem is bánom, ha nagyon sokan merev, szarkasztikus embernek hisznek. De ez egyáltalán nem igaz. Ha beköltözne a szomszédságomba, nem jutna eszébe rólam az úriemberség. Látná, amint ücsörgök a London belvárosában álló házam kertjében és beszélgetek az öt macskámmal. Elõbb hívná a mentõket, mintsem meginvitálna egy partira. Ha pedig követne valamelyik forgatásra, egyszerűen állati fickónak nevezne. Munka közben mindent látnom kell, mindent muszáj ellenõriznem. Az óriási hajtás közepette nemritkán az õrületbe kergetem kollégáimat. Gyakran belekotnyeleskedem a rendezésbe is.
- Ahogy tette a Monty Python csoport produkcióiban.
- Ügyes átvezetés, de akkor sem tudok szenzációval szolgálni lapjának, nem lesz új Monty Python-film. Mindannyian az ötvenes éveinkben járunk már, kialakítottuk saját egyéni stílusunkat. De más problémák is vannak. Nem hinném például, hogy Terry Gilliam a hollywoodi nagy produkciók után vissza akarna térni az animációkhoz, hiszen a Python-filmeket Terry Jones rendezte. Sokkal jobb, ha szerepelünk egymás filmjeiben. Ôk a fõnökök és én csak színész vagyok. Ezt szeretem csinálni. Nincs szellemi kötélhúzás, mint volt az utolsó közös produkció alkalmával. Eszméletlen mennyiségű idõbe telt a forgatókönyv összehozása - mindig is mondtam, hogy annyi idõ alatt akármelyik Python-taggal két és fél filmet meg tudnék írni - és én személyesen sok döntéssel nem értettem egyet. Sok volt a dudás a csárdában. Milyen okosságokat mondjak még, hogy a pletykára éhes olvasói nyugodtan üljenek a fodrásznál a bura alatt? Nincs más hobbim, csak a színház, a nevettetés. Én nem horgásztam, nem sportoltam, nem úsztam, nem volt különösebb szenvedélyem - a cigarettán kívül -, és ma sincs igazából más, csak a komédia.
Mándli Zsuzsa