Hetekig úgy igazítottam a napirendemet, hogy láthassam a tévében a Waczak Szálló című angol sorozatot. Kíváncsivá tett a folyton kedvetlen hoteltulajdonos, a sápítozó feleség és a kétbalkezes spanyol pincér triója. A fõhõs alakítója és a kalandok értelmi szerzõje az a John Cleese volt, akinek a nevét korábban a Monty Python Repülõ Cirkusza című tévésorozatban jegyeztem meg. Akkor éjszakánként edzettem a rekeszizmaimat, most délután öt óra magasságában lett mágneses hatású a képernyõ. Moziba, sõt videotékába is elvándoroltam az angol abszurd humor eljegyzett võlegényének kedvéért. A hórihorgas, egyenes bajszú figura budapesti feltűnésére azonban nem számítottam. Aztán ott ültem a könyökétõl tíz centire, három külföldi újságíró társaságában. Nem volt idõ merengeni.
- Úgy tudom, ön szereti az udvariatlan kérdéseket.
Határozott bólintás után, teljes fapofával érkezik a válasz:
- Megpiszkálhatná a szakmai hiúságomat azzal, ha a filmjeimet
szörnyűségesnek nevezné.
- Kedvelem a filmjeit. Gyakran meghökkentõ alakban látom viszont -
gondolok itt a Frankenstein című filmben galambõsz sörénnyel,
eltorzított vonásokkal megformált doktor szerepére -, úgyhogy a várakozás
izgalmával ülök le megnézni valamelyiket. Többnyire azért nevetést várok
öntõl. Szeret bolondozni?
- Nem kérdezett udvariatlant. Most nem tudok meghökkent képet vágni, nem
röhögöm el magam és nem vigyorgok zavartan, hogy jaj, de hülye kérdés már
megint. A bolondságot az embernek vállalnia kell, természetesen nem hiszem,
hogy én vagyok Shakespeare, és nem is mászom föl a fára, mint a majmok, de
az biztos, hogy minden embernek van valami fogyatékocskája, ami ugyebár föl
tud duzzadni. Nekem például az, hogy nevetséges történeteket gyártok.
Írás közben szinte látom magam elõtt a konyhaasztalon
görnyedõ kritikust, amint gúnyos szavait rendezgeti, és megjelenik
nyomtatásban sikertelen erõlködésem híre.
- Ennyire fél a kudarctól?
- Hogyne. Valakinek egy grimasz is elég a sikerhez. Nagyon szubjektív
dolog, hogy a közönség mikor nevet. Harminchárom éves vígjátéki múlttal sem
tudhatom tökéletes biztonsággal, melyik poén fog bejönni. Ha meglenne ez a
látnoki képességem, akkor megkímélhetném magam egy csomó pluszmunkától,
idegességtõl és elsõre - a nyersanyagot centire pontosan
felhasználva - dobozba küldeném a filmjeimet. A közönség reakciója azonban
mindig kész talány. Elõfordult már, hogy széles vigyorral az arcomon
beültem az elsõ vetítésre, aztán a biztosra vett poénokon egyedül én
nevettem. Novemberben az egyik londoni moziban a legújabb filmem, a Fészkes
fenevadak (Fierce Creatures) elsõ verziójára sem úgy reagált a
közönség, ahogy gondoltam. Hát kifordult a számból a pattogatott kukorica,
amint a hangulat érezhetõen leült. Gyorsuló szívdobogással fürkésztem
a körülöttem ülõket, a végére pedig elhatároztam, hogy újraforgatjuk
a film befejezését. Azért nem törtem le egészen, hiszen az 1988-ban nagy
sikert aratott A hal neve: Wanda című film végét is kétszer kellett
újraforgatni, mire jó lett. Nálam a szórakoztatás a lényeg. Szeretem
megnevettetni az embereket. A komédiázás a színpadon a legüdítõbb,
mert ott közvetlen visszajelzést kapok. A taps, a nevetés kábítószerként hat
rám, olyankor újratöltõdöm energiával. Ezért az érzésért mindenre
hajlandó vagyok.
- Most például pihenhetne angliai otthonában, de fontosabb a Fészkes
fenevadak népszerűsítése. Önként felkínálja magát az európai sajtó
képviselõinek Oslótól Zürichig. Hogyan reklámozná új filmjét?
- A történet három dologról szól: a kapzsiságról, a szexrõl és a
politikáról. Műfaját tekintve szatirikus komédia cseppnyi romantikával
fűszerezve. Úgy gondolom, nem árt, ha egy film intellektuális
kihívás és szellemi fejtörés a nézõnek. A pythonos idõkben
megtanultam, hogy akkor telitalálat egy jelenet, ha szól is valamirõl.
- Errõl a bizonyos valamirõl bõvebben is
beszélhetne!
- Lát a hátam mögött producert, ostorral a kezében?
- Nem.
- Akkor megsúgom, hogy Ian Johnstone barátommal, aki a Sunday Times
filmkritikusa és akit húsz éve ismerek, az állatkertben találtuk meg egy
kellõen humoros forgatókönyvhöz a témát. A kutatómunka során
felfedeztük az állatkerti dolgozókat. Ôk a legelégedettebb munkások,
akikkel valaha találkoztunk, annak ellenére, hogy fizetésük gyakran
elenyészõ más normális szakma képviselõihez képest. Az
állatkerti történet egy médiacézár felbukkanásával kezd bonyolódni. A hiénák
eme legújabb fajtája manapság egyre inkább szaporodik. A világ arrafelé halad,
hogy a média urai legyenek a leghatalmasabbak. Azt gondoltuk, elég érdekes
lenne, ha egy ilyen médiacézár megkaparintaná valamelyik állatkertet, hiszen
akkor megmutathatnánk, miként viszonyulnak a munkához és a pénzhez.
- A médiacézárok természetrajza hogyan készült?
- Néhány pszichológust megkérdeztünk, akik név nélkül beszéltek nekünk a
pénzmogulok lelkivilágáról. Az igazat megvallva gyakran olyan vicces volt,
amit hallottunk, hogy egy az egyben beépítettük a forgatókönyvbe.
- Ha jól tudom, ön írt már családterápiás kézikönyvet is.
- Hát igen, majdnem pszichológus lettem. Tizenöt éves koromban a színészet
fel sem merült bennem lehetséges élethivatásként. Az agy működését akartam
kifürkészni. Legalábbis elbíbelõdtem volna ilyesmivel egy ideig.
Tízévente más és más kerül az érdeklõdésem középpontjába.
- Ön elsõ pillantásra hűvös angol úriember benyomását kelti.
Ehhez képest, úgy tűnik, minden õrültségre kapható.
- Az unalmat hírbõl sem ismerem. Különben az angolok
merevségérõl alkotott világkép szerintem teljességgel hamis. Rólam
persze mindenki azt gondol, amit akar. Sõt nem is bánom, ha nagyon
sokan merev, szarkasztikus embernek hisznek. De ez egyáltalán nem igaz. Ha
beköltözne a szomszédságomba, nem jutna eszébe rólam az úriemberség. Látná,
amint ücsörgök a London belvárosában álló házam kertjében és beszélgetek az
öt macskámmal. Elõbb hívná a mentõket, mintsem meginvitálna
egy partira. Ha pedig követne valamelyik forgatásra, egyszerűen állati
fickónak nevezne. Munka közben mindent látnom kell, mindent muszáj
ellenõriznem. Az óriási hajtás közepette nemritkán az õrületbe
kergetem kollégáimat. Gyakran belekotnyeleskedem a rendezésbe is.
- Ahogy tette a Monty Python csoport produkcióiban.
- Ügyes átvezetés, de akkor sem tudok szenzációval szolgálni lapjának,
nem lesz új Monty Python-film. Mindannyian az ötvenes éveinkben járunk már,
kialakítottuk saját egyéni stílusunkat. De más problémák is vannak. Nem
hinném például, hogy Terry Gilliam a hollywoodi nagy produkciók után vissza
akarna térni az animációkhoz, hiszen a Python-filmeket Terry Jones rendezte.
Sokkal jobb, ha szerepelünk egymás filmjeiben. Ôk a fõnökök és
én csak színész vagyok. Ezt szeretem csinálni. Nincs szellemi kötélhúzás,
mint volt az utolsó közös produkció alkalmával. Eszméletlen mennyiségű
idõbe telt a forgatókönyv összehozása - mindig is mondtam, hogy annyi
idõ alatt akármelyik Python-taggal két és fél filmet meg tudnék
írni - és én személyesen sok döntéssel nem értettem egyet. Sok volt a dudás
a csárdában. Milyen okosságokat mondjak még, hogy a pletykára éhes olvasói
nyugodtan üljenek a fodrásznál a bura alatt? Nincs más hobbim, csak a
színház, a nevettetés. Én nem horgásztam, nem sportoltam, nem úsztam, nem
volt különösebb szenvedélyem - a cigarettán kívül -, és ma sincs igazából
más, csak a komédia.
Mándli Zsuzsa |