HANG-KÉP
a Vasárnap melléklete
1997. augusztus 9.

Egérútra várva

Szinonimaszótárt ugyan nem hordoz magával, hátizsákjában azonban ott lapul egy Karinthy-kötet. Az utolsó palackposta stílusos útravaló Nagy Natália számára. Afféle szellemi töltôállomás. A Kolonád parkjában ülünk egy padon, Karlovy Varyban. Íme, a város neve ízekre szedve a L'art pour l'art Társulat nôi tagjának sajátos értelmezésében:
    - ... külön ajándék a film mellé. Arra ugyanis álmomban sem gondoltam, hogy Rózsa János, az Objektív Stúdió vezetôje éppen engem hív fel, hogy itt ez a fesztivál, és kísérjem el a Csinibabát.     - Rózsa János valószínűleg nem kedvelt bennünket. Errôl sem ô, sem Péter nem nyilatkozott. De az is lehet, hogy velem volt elakadása. Mint producer, bizonyára neves, befutott színészekkel akart dolgozni, nem pedig félprofi vagy félamatôr emberekkel. Én fájlaltam, hogy fenntartásai vannak velünk, vagy velem szemben, de haragudni nem tudtam rá. Azért nem, mert a társulaton belül én tényleg be vagyok skatulyázva egyfajta szerepkörbe. Aki pedig nem bízik bennem, az esetleg azt feltételezi, hogy Evettkén és Irénen kívül senki, illetve semmi mást nem tudok eljátszani.     - Eredetileg Péter sem erre a szerepre hívott. Öt nappal késôbb azonban közölte velem: meggondolta magát, és bedob a mély vízbe. A bambival szaladgáló pincérnô helyett így lettem Mancika. Erre a szerepre természetesen jó néhány rutinos színésznô pályázott. De én azt mondtam Péternek, semmi másra ne figyeljen, csak arra, hogy jól sikerüljön a filmje. Ha túl nagy az ára annak, hogy én legyek Mancika, akkor inkább ne adja nekem a szerepet. Ô viszont kitartott mellettem, és én most már fél éve boldog vagyok, mert tudom: ilyenfajta feladatot is képes vagyok megoldani. Energiahiányra amúgy sem kell panaszkodnom. Az elmúlt évek alatt nem egyszer úgy éreztem: robbanásveszély fenyeget. Egyszerűen csak arra vártam, hogy valaki végre szelepet nyisson rajtam. A Társulat igazából egyikünknek sem elegendô. Mindenki csinál valami mást is. Robi és András zenélnek, én mint színésznô szeretnék dolgozni. Nekem ez az éltetô erôm.     - De igen. Biztosan. Eddig ugyanis nem volt tétje a dolognak. Amikor forgattunk, azt mondtam: ez most egy óriási játék, kellemes kirándulás, boldog vagyok, hogy új vágányra tereltek. Az igazi vízválasztó most viszont az lenne, ha tôlem teljesen idegen karaktert kellene megformálnom. Schiller- vagy Shakespeare-drámára, sajnos, nem gondolhatok, hiszen hol az a rendezô, aki vállalja, hogy felröhög a közönség, amikor színpadra lépek? És én ezt meg is értem. Csak azt nem tudom, mi lesz az én egérutam?     - Nem éreztem tragikusnak a dolgot, mert éppen akkor javában fickándoztam. A Csinibabát forgattuk, amikor Miklós bejelentette, hogy kilép a csapatból. Nem ért váratlanul a döntése, mert tudtam, hogy a három fiú között kibékíthetetlen az ellentét. Nekem is volt néhány konfliktusom Mikivel, de nem akartam belemerülni a dolgokba, mert ott volt a Csinibaba, arra koncentráltam. Most pedig abból a sikerbôl élek, amit a film hozott számomra. A társulat természetesen dolgozik tovább. Ôsztôl jön az új fiú, Pethô Zsolt a Holló-Színházból. Forgatni fogunk, készül az új CD anyaga, következô estünket pedig a Budapest Bábszínházban mutatjuk be, melynek címe: Andrássy út 69.     - Nem kell engem félteni. Tudok én élni az emlékeimbôl is. A szelepre meg vigyázok. Ha érzem, hogy fogytán a levegô, majd lezárom szépen.
Szabó G. László