Petôfi Rádió
1998. június

A KFT előtti idők

Zelki János: - Bornai Tibor a stúdióban, és azt javaslom, hogy vágjunk mindjárt a közepébe. Kezdjük az elején: Almárium.
Bornai Tibor: - Az Almárium az a vége. Haha.
    - Az elejének a vége?
    - A dolog elsô szakaszának a legvége. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Onnan kezdem, amelyik már számít. Tehát amelyik már megfordult rádióstúdióban, amelyiknek már értékelhetô valamilyen kis produkciója volt. Ezt úgy hívták, hogy Bogyó.
    - Ez volt a kezdetnek az eleje?
    - Igen.
    - Év, hogy melyik volt, ezt be tudjuk határolni úgy nagyjából?
    - Bogyó, ez nagyjából 1972-tôl 75-ig. Aztán 75-tôl 77-ig volt Küllôrojt, és az utolsó pillanatban a Küllôrojt zenekart átkereszteltük Almáriumra. De ott már csak a név változott igazából.
    - Jó. Menjünk akkor vissza úgy 72, 73 tájára. Mi az a Bogyó?
    - Csináltunk egy zenekart, amelyik próbált hangos zenekar lenni. Azaz beat zenekar, ahogy azt akkoriban hívták. Volt benne dob, meg basszusgitár, meg gitár és zongora. Ezt úgy hívták, hogy Falat kenyér. És egy darabig próbálkoztunk...
    - Mi az, hogy Falat kenyér?
    - Ez volt a nevünk.
    - Errôl nem volt szó eddig.
    - Haha. Jó, mer ez még úgy nem számít. Azt hiszem, hogy az a zenekar még nem számít.
    - Van olyan egyébként, ami még a Falat kenyér elôtt volt, és még annyira sem számít?
    - Van. De az borzasztóan nem számít.
    - De mi volt a neve?
    - Volt olyan nevű zenekar, amelyiket nem lehet rádióban bemondani.
    - A neve olyan?
    - Igen, csúnya volt a neve. Aztán volt Lekváros kolbász együttes, meg nem emlékszem meg...
    - Ennél is csúnyább volt?
    - Ennél sokkal csúnyább volt. Mindegy, az a lényeg, hogy a Falat kenyér nevű zenekar egyszer csak azzal szembesült, hogy nekünk nincsen felszerelésünk. Akkoriban a zenekaroknak saját felszerelésük kellett, hogy legyen. Nem úgy volt mint most, hogy bérelik ezeket a dolgokat...
    - Mit értünk itt felszerelésen? Gitár azért volt.
    - Gitár azért volt, de mikrofon nem volt, mikrofonállvány nem volt. Ha lett volna, nem tudtuk volna mibe beledugni a mikrofont...
    - Erôsítô...
    - Erôsítô sem volt. Szóval egy csomó dolog hiányzott, amihez pénz kellett. Mostanában ha visszatekintek, nagyon kevés pénzbôl lehetett volna ilyet csinálni, de nekünk az a nagyon kevés se volt. Sôt reményünk se volt rá, hogy valahonnan majd lesz.
    - Hányan voltatok a Falat kenyérben és kik?
    - Négyen. Négyen voltunk. Bodor Béla volt a dobos, aki most költô.
    - Az a Bodor Béla! De érdekes.
    - Az a Bodor Béla. Egy Fekete Tibi nevű srác volt a basszusgitáros. Molnár János, aki mostanában Torma néven egzisztál, ô volt a gitáros, és a legtöbb dal szerzôje. És én voltam a zongorista. És feladtuk. Úgy döntöttünk, hogy elektromos berendezések nélkül mi nem tudunk ilyen zenekar lenni.
    - Hány évesek voltatok?
    - Tizenhét.
    - És egy osztályba jártatok talán, vagy egy iskolába?
    - Igen. Én Molnár Jánossal egy iskolába jártam, és így ismerkedtünk meg. És ez a zenekar volt a XVII. kerületi Mezôgazdasági Szakközépiskolának a zenekara. Valahogy ez így alakult. És egyszer csak jött a hír, hogy a Mezôgazdasági Szakközépiskola vett nekünk felszerelést.
    - Mi jutott eszükbe?
    - Őrület. Mi is azt hittük, hogy a nyakunkba pottyant a Kánaán, és emlékszem bementem aznap délután a próbahelységbe. Rengeteg doboz. Arra emlékszem, hogy nagyon sok doboz szétszedve, kibontva. És olyan reményteljesen nézett ki, és a zenekar többi tagja már benn ült a dobozok közepén nagyon szomorú arccal. És néztem, hogy mit csinálnak. Próbálták összerakni azt a dolgot, amit mi kaptunk. Az úgy nézett ki, hogy hát idôsebbek talán még emlékeznek arra a szobahangszóróra, ami három lábon áll, kör alakú, körülbelül olyan méter, egy méter tíz magas és ilyen borzasztó foszforeszkáló, színjátszó papírral van körbeburkolva. Iszonyatosan nézett ki. Egy darab 5 wattos kis hangszóró helyezkedett el a mélyén. Ilyenbôl kaptunk hetet. Azt gyakorlatilag semmire nem lehetett használni. Azon gondolkodtunk, hogy ha kiszedjük mindegyikbôl az 5 wattos hangszórót, és valami dobozba belerakjuk, és sorba kötjük akkor az talán 35 watt. De olyan reménytelennek nézett ki az egész. Ezen a ponton úgy döntöttünk, hogy mi olyan hangszerekkel fogunk játszani ezentúl, ami magától is szól. Tehát nem kell hozzá erôsítés. Gyakorlatilag feltaláltuk az unplugged-ot muszájból, csak nem így hívtuk, és ez lett a Bogyó együttes.
    - Ez jó volt? Úgy emlékszel vissza, hogy jó volt a Bogyóban játszani?
    - Benne játszani nagyon jó volt. Így mostani füllel meghallgatva ennek nagyon sok kezdetleges momentuma van. Ebbôl én még nem tudtam volna megmondani rólunk, hogy lesz-e belôlünk valaki, vagy sem.
    - Közönség? Kikbôl verbuválódott? Az iskolatársakból?
    - A közönség iskolatársakból is. Egy darabig volt klubunk, saját klubunk, ami nagyon nagy szó volt. Oda járt egy tizenöt, húszfôs állandó közönség.
    - Kész tömeg.
    - Igen. Aki a kemény magot jelentette. Haha. Fent volt ez a Szinva utcában, vagy Szilva? Nem tudom. Ott van a pasaréti filmgyár környékén ez az utca. Emlékszem egyszer úgy döntöttünk, hogy közönséget toborzunk. Méghozzá saját készítésű plakátokkal árasztottuk el a Moszkva teret és környékét. És az volt a plakátra...
    - Ez akkor egy kicsit tilos volt, nem?
    - Az nagyon tilos volt. És mi Technokol Rapiddal kísérleteztünk, rettenetes bűz volt a plakátaink körül. És az volt a plakátra írva, hogy Bogyó együttes koncertje itt, meg itt. És alá elég nagy betűkkel, hogy fanyar pofánköpés stílusban.
    - Őrület.
    - És ez 72-ben nagyon furcsán nézett ki...
    - Nem lett ebbôl rendôrségi ügy?
    - Ebbôl nem rendôrségi... majdnem rendôrségi ügy lett. A rendôrség beszólt ide, ebbe a kis művelôdési házba, amit mi ott reklámoztunk, hogy ott lesz a koncert. Beszéltek az igazgatóval, hogy ezt ô hogy képzeli. Ő szegény sehogy se képzelte, hanem behivatott minket, és megkérdezte tôlünk, hogy mi hogy képzeljük. Most már nem emlékszem pontosan, hogy kirúgtak minket onnan ezért, vagy majdnem kirúgtak. De úgy szóba jött.
    - És aztán?
    - Az történt, hogy a mi gitárosunknak kifelé állt a szekere rúdja a zenekarból, és kerestünk másik gitárost. És találtunk egy zenekart, amelyiket úgy hívtak, hogy Repülô vándorkasza. És ez három...
    - Az se rossz.
    - Haha. Ez három lányos arcú, szelíd fiatalemberbôl állt. Akik roppant szép lírai dalokat adtak elô saját szerzeményt. És nekünk panaszkodtak, hogy ôk veszekednek, és föl fognak oszlani nemsokára. És ott kinéztük a gitárost. És úgy hívták, hogy Síder János. És megkértük, hogy lépjen be a mi zenekarunkba. Ők úgyis veszekednek, jöjjön át. A másik két embert ott úgy hívták az egyiket, hogy Szöllôsi Mihály, a másikat pedig, hogy Laár András. Erre a kettôre nem gondoltunk, mi Síder Jánosra gondoltunk, aki azt mondta, hogy jó, és ezt meg is beszéli a zenekar többi tagjával. Most ezek beszélgettek és az lett az eredménye, hogy ezen az alapon kibékültek. És közölték, hogy egy módon létezhet ez a dolog, hogyha mind a hárman jöhetnek. Tehát vagy senki, vagy mind a hárman. És akkor mi vállalkozó szelleműek voltunk, és azt mondtuk, hogy jöjjenek mind a hárman. És akkor hattagú lett a zenekar. Az volt az elsô olyan zenekar, ahol én Laár Andrással együtt játszottam.
    - És mibôl volt kettô?
    - Mindenbôl kettô volt, meg három. Érdekesen tudtunk hangszerelni, mert volt aki hegedült, volt aki fuvolázott, volt egy-két gitáros és volt mellette minden. Citera, xilofon...
    - Cselló!
    - ...cselló is volt benne. Szóval változatosan tudtunk hangszerelni. Sokan tudtunk énekelni benne.
    - Jó hangulat volt ilyen próbákon?
    - A hangulat jó volt, igazából csak egy nyarat élt meg ez a nagyra dagadt zenekar. És érdekes módon elsôk között az a Síder János tűnt el, akit mi elôször kinéztünk.
    - Ennek a formációnak is volt neve?
    - Ez volt a hattagú Bogyó. Egyszerűen csak Bogyónak hívtuk.
    - És mi van Síder Jánossal? Hallottál róla azóta?
    - Igen, valahol a Metrónál dolgozik. De nem találkoztunk azóta se. Ő egyébként egy konzervatóriumot végzett gitáros volt. Tehát az egyik legmagasabban képzett zenész volt közöttünk.
    - Lassan eljutunk már az Almáriumhoz?
    - Oda még nem. Ugyanis az történt, hogy négyen maradtunk ebbôl a hattagú zenekarból. Négy lett: Laár András, Szöllôsi Mihály, a Bogyónak a csellistája, akit Mester Sándornak hívnak, és én. És így játszottunk egy fél évig együtt. Ennek már Küllôrojt volt a neve, ennek a zenekarnak. Ezt a Küllôrojtot a Kis növényhatározóból néztük ki.
    - Ráböktetek egy szóra?
    - Az túlzás, az tetszett meg. Az egy virágnak a neve, ilyen útszéli gyomnövény. És világvége hangulatú zenét játszottunk.
    - Na az mit jelent?
    - Az azt jelenti, hogy nagyon szomorút. Eleve drasztikus zenei eszközökkel is éltünk. Tehát nagyon nehezen feldolgozható harmóniák szólaltak meg. Majdnem azt mondanám, hogy inkább a kortárs komoly zenéhez hasonlított idônként abból a tekintetbôl, hogy nehezen volt érthetô. Mi rettenetesen szerettük és benne voltunk, a közönség nem nagyon volt rá kíváncsi. A pszichológusok ismerik ezt a kamaszodás környékén, amikor az ember egyszer csak halálhangulatot kezd árasztani magából, és ezt mi mind beletettük a zenénkbe. És ez annyira komollyá változott, hogy a csellistánk, egy szép napon Mester Sándor azt mondta, hogy ne haragudjunk, ô ezt nagyon szereti, de nem engedheti meg magának, hogy ô ilyen hangulatba kerüljön, mint amilyenben mi vagyunk állandóan. Haha. Ugyanis ôneki egyetemet kell végezni. Ugyanakkor már házasember volt, jött a gyerek. Rettenetes sok dolga volt, amit neki nagy energiákkal kellett csinálni a világban, és ebben a hangulatban ô képtelen tevékenykedni, úgyhogy ô kilép. És akkor így hárman maradtunk. És egy ideig azon gondolkodtunk, hogy beveszünk egy csellistát. Az volt a basszus funkció a zenekarban. De aztán azt gondoltuk, hogy mi olyan jó barátságban vagyunk így hárman, most idejön egy idegen ember, ki tudja, hogy mi lesz abból. Inkább én tanuljak meg csellózni.
    - Ezt kisorsoltátok?
    - Hát úgy tulajdonképpen kizárásos alapon ment, mert Szöllôsi Mihály fuvolázott és gitározott. A fuvola nagyon fontos hangszer volt. Laár András gitározott és hegedült. Az egy másik nagyon érdekes színe volt a dolognak. Én voltam az, aki zongorázni tanultam, ami nem nagyon fért bele ebbe a dologba. Tehát mindig azon játszottam, ami jutott, amit úgy hangszereltünk nekem. Én játszottam a furcsa kis hangszereken: mandolinon, citerán, meg mindenféle kis pöntyögô valamin.
    - És most észrevétlenül átmentünk már az Almárium együttesbe?
    - Nem. Ez a Küllôrojt, ez szigorúan a Küllôrojt.
    - Szóljál majd, ha...
    - Jó. Haha. És az a lényeg, hogy vettem egy csellót és beiratkoztam egy csellótanárhoz. Elképesztô munkamennyiség volt a produkciómban. A közönséget még mindig nem találtuk. Tehát nagyon nagyon ritkán léptünk fel, és akkor nem arattunk sikert. Ezt nagyon sérelmesnek találtuk a magunk részérôl. Mert azt képzeltük a világról, hogy az olyan egyszerű, hogy én itt ezen a felén nagyon sokat dolgozom, és ezt a rettenetesen kimunkált, és túlfejlesztett dolgot megmutatom valahol, annak szükségképpen sikere kell, hogy legyen. És amikor nem így volt, akkor egy kicsit megsértôdtünk a világra, ha jól emlékszem. De nem tudtunk másként viselkedni. Tehát ez volt bennünk, hogy nekünk a maximumot kell nyújtani, olyan próbálások folytak, olyan komolyságú próbák folytak, hogy igazán el lehetett benne fáradni. És nagyon komolyan vettük. Emlékszem például egyszer Szöllôsi Mihály nem jött a próbára pontosan. És már negyed órája nem jött, és már húsz perce nem jött, és mi Laár Andrással arra gondoltunk lassan, hogy hát ezt elütötte valami, mert elképzelhetetlen volt, hogy más miatt késne negyed órát, vagy húsz percet. És azt hiszem, hogy arra a próbára el se jött. És meg voltunk gyôzôdve, hogy a kórházban kell keresni. Aztán kiderült, hogy az volt, hogy valahol vidéken volt a családjával és lent voltak autóval a Tisza partján. És az indulás elôtt fél órával lezuhogott egy olyan esô, hogy nem tudtak fölmenni a töltésre, mert sár lett, és gyalog el kellett menni valami traktort keresni, hogy kihúzza ôket onnan a Tisza partjáról, és így elment az idô.
    - Most már akkor kezdjünk bele egy kicsit az Almáriumba. Azért kötöm ennyire az ebet a karóhoz, mert hát voltaképpen ebbôl indultunk ki.
    - Jó.
    - Victor Máté föllelte ugye ezt a régi felvételt, ezt a néhányat.
    - Én azt mondanám, hogy az Almáriumból kiindulni, az tévedés. A Küllôrojtból kell kiindulni, mert a Küllôrojt volt a lényeges zenekar. És a Küllôrojt vége felé elneveztük magunkat Almáriumnak Küllôrojt helyett.
    - Miért? Az nincs benne a növényhatározóban.
    - Az nem volt benne, hanem ha jól emlékszem, valami olyasmi szempontunk volt, hogy nagyon szerettünk volna a Tánczenei koktélban szerepelni. És szerettünk volna olyan dalokat írni, amit oda be lehet valahogy szerkeszteni. Elôször is elkezdtünk arra törekedni, hogy az ütemmutató ne változzon. Nekünk az egy olyan kedves szokásunk volt, hogy egy dal nem négy negyedben volt végig, vagy három negyedben, hanem szinte néha ütemrôl ütemre változott az ütemmutató. Ettôl a zene furcsa lesz, tehát nem lehet fejet rázni, nem lehet kopogtatni vele a ritmust, mert folyton megakad, megugrik, történik valami furcsaság benne. Ezeket megpróbáltuk kiszűrni, mert úgy hallottuk, hogy a Tánczenei koktélban ilyen nincs. És valahogy azt képzeltük, hogy ezen a néven, hogy Almárium talán hamarabb jutunk a tűz közelébe.
    - Úgy is lett?
    - Végül is Almárium néven vettünk föl két dalt, mint életünk elsô komoly zésített rádiófelvétele.
    - És be is került ez a Tánczenei koktélba?
    - Bekerült igen. Szóval az álmunk valóra vált.
    - És ott ültetek a rádió mellett délben és hallgattátok?
    - Igen, igen. Konkrétan emlékszem arra a vasárnap délelôttre, amikor Komjáthy György lejátszott az egyiket - az Őszt -, mint új rádiófelvételt. És én azt hittem, hogy enyém a világ, mert hallottam a rádióból vissza, amit eddig csak otthon szoktam hallani és ez nagyon nagyon furcsa érzés volt. És idônként még most is elfog ez az érzés, amikor valamelyik KFT-számot hallom. Tulajdonképpen már hozzászokhattam volna, mégis az a helyzet, hogy ez az elsô élmény ez idônként megint megtalál. Úgy döntöttünk, hogy most akkor mi megint erôsített zenekar szeretnénk lenni. Ide már Szöllôsi Mihály nem tartott velünk. Ő azt mondta, hogy neki az tetszett, amikor mi akusztikus gitáron játszottunk, és az a világ volt az övé. És ô már beatzenész - vagy rockzenész, vagy nem tudom hogy hívták azt akkor pontosan - nem szeretne lenni. Úgyhogy ôt nem kirúgtuk, hanem szomorúan elintegettük. És néztünk emberek után. Bevettük a Márton Andrást dobolni. És megint megjelent Molnár János, aki mostanában Torma. Ő lett a basszusgitáros, és ebbôl a zenekarból lett a Kentaur együttes. A Kentaur nevet Erdôs Péter adta nekünk. Ugyanis az történt, hogy otthon felvettünk magnóra néhány dalt, és bevittük Erdôs Péterhez, aki akkor az egyetlen ember volt, aki eldönthette, hogy valakinek legyen lemeze, vagy sem. És úgy az utcáról bementünk és azt mondtuk, hogy itt egy kazetta, mi szeretnénk lemezt. És azt mondta nekünk, hogy:     - És melyik jött be?
    - Hát röhögni fogsz, az elsô. Azt mondta, hogy neki tetszik, szerinte ez a közönségnek is tetszeni fog. A lehetséges nevek közül - amiket fölsoroltunk neki - kiválasztotta a Kentaurt. És ezzel mi egy olyat buktunk, mint a ház. Szóval recsegett, ropogott.
    - Ekkorát tévedett?
    - Nem. Pontosabban valamiben tévedett, amit mi nem tudtunk neki rendesen megmagyarázni. Azt mondtuk, hogy mi nem szeretnénk most befutni hirtelen, hanem mi szeretnénk, hogyha mondjuk a Neoton együttes elôtt játszhatnánk olyan színpadon, ahol mikrofonok szólnak, meg erôsítôk. Mert mi ahhoz nem értünk. Mi ezt szeretnénk valahogy megtanulni, mert mi akusztikus hangszerekkel játszottunk idáig. De ô ezt nem vette komolyan. Ő azt gondolta, hogy mi hülyéskedünk, vagy nem is tudom...
    - Szerényk...
    - Odarakott minket egy erôsített színpadra játszani. Egy olyan színpadra az agárdi popstrand elsô nyarán, ahol egy héttel elôttünk mutatkozott be egy furcsa nevű miskolci zenekar, az Edda. És azon a napon, amikor mi játszottunk, akkor utánunk játszotta bemutatkozó koncertjét a Vikidál Gyula-féle Dinamit. Ezek már mind nagy sztárok voltak, mi meg semmilyen sztárok se voltunk. Sôt már bekonferáltak minket, amikor én még Papp Gyuszinak azért könyörögtem, hogy legalább azt mutassa meg, hol kell bekapcsolni a Hammond-orgonát, hogy egyáltalán bármilyen hangot is kiadjon magából. Emlékszem, hogy a dobfelszerelésünk már gyakorlatilag nem fért a színpadra, és a dobfelszerelés és a színpad széle között olyan kicsi hely volt, ahová Laár Andrást úgy kellett cipôkanállal beszorítani. És ott, hogy mit műveltünk nem tudom, de nem is szeretném visszahallgatni.
    - Aztán még mi lett a Kentaur után?
    - Akkor két év szünet lett.
    - Abszolút, teljes szünet?
    - Abszolút. Laár András elment a Panta Rhei együttesbe. Én belekerültem egy olyan zenekarba, amelyik Koncz Zsuzsát kísérte akkoriban. És két évet külön töltöttünk.
    - És aztán két év múlva?
    - Aztán jött a KFT.
    - Aztán jött a KFT. Akkor ennek a sornak itt van vége.
    - Igen.