Petôfi Rádió
1998. június
Zelki János: - Bornai Tibor a stúdióban, és azt javaslom, hogy vágjunk mindjárt
a közepébe. Kezdjük az elején: Almárium.
Bornai Tibor: - Az Almárium az a vége. Haha.
- Az elejének a vége?
- A dolog elsô szakaszának a legvége. Öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Onnan kezdem, amelyik már számít. Tehát amelyik már megfordult rádióstúdióban,
amelyiknek már értékelhetô valamilyen kis produkciója volt. Ezt úgy hívták,
hogy Bogyó.
- Ez volt a kezdetnek az eleje?
- Igen.
- Év, hogy melyik volt, ezt be tudjuk határolni úgy nagyjából?
- Bogyó, ez nagyjából 1972-tôl 75-ig. Aztán 75-tôl 77-ig volt Küllôrojt,
és az utolsó pillanatban a Küllôrojt zenekart átkereszteltük Almáriumra. De
ott már csak a név változott igazából.
- Jó. Menjünk akkor vissza úgy 72, 73 tájára. Mi az a Bogyó?
- Csináltunk egy zenekart, amelyik próbált hangos zenekar lenni. Azaz
beat zenekar, ahogy azt akkoriban hívták. Volt benne dob, meg basszusgitár,
meg gitár és zongora. Ezt úgy hívták, hogy Falat kenyér. És egy darabig
próbálkoztunk...
- Mi az, hogy Falat kenyér?
- Ez volt a nevünk.
- Errôl nem volt szó eddig.
- Haha. Jó, mer ez még úgy nem számít. Azt hiszem, hogy az a zenekar még nem
számít.
- Van olyan egyébként, ami még a Falat kenyér elôtt volt, és még annyira sem
számít?
- Van. De az borzasztóan nem számít.
- De mi volt a neve?
- Volt olyan nevű zenekar, amelyiket nem lehet rádióban bemondani.
- A neve olyan?
- Igen, csúnya volt a neve. Aztán volt Lekváros kolbász együttes, meg nem
emlékszem meg...
- Ennél is csúnyább volt?
- Ennél sokkal csúnyább volt. Mindegy, az a lényeg, hogy a Falat kenyér
nevű zenekar egyszer csak azzal szembesült, hogy nekünk nincsen felszerelésünk.
Akkoriban a zenekaroknak saját felszerelésük kellett, hogy legyen. Nem úgy
volt mint most, hogy bérelik ezeket a dolgokat...
- Mit értünk itt felszerelésen? Gitár azért volt.
- Gitár azért volt, de mikrofon nem volt, mikrofonállvány nem volt. Ha lett
volna, nem tudtuk volna mibe beledugni a mikrofont...
- Erôsítô...
- Erôsítô sem volt. Szóval egy csomó dolog hiányzott, amihez pénz kellett.
Mostanában ha visszatekintek, nagyon kevés pénzbôl lehetett volna ilyet
csinálni, de nekünk az a nagyon kevés se volt. Sôt reményünk se volt rá, hogy
valahonnan majd lesz.
- Hányan voltatok a Falat kenyérben és kik?
- Négyen. Négyen voltunk. Bodor Béla volt a dobos, aki most költô.
- Az a Bodor Béla! De érdekes.
- Az a Bodor Béla. Egy Fekete Tibi nevű srác volt a basszusgitáros. Molnár
János, aki mostanában Torma néven egzisztál, ô volt a gitáros, és a legtöbb
dal szerzôje. És én voltam a zongorista. És feladtuk. Úgy döntöttünk, hogy
elektromos berendezések nélkül mi nem tudunk ilyen zenekar lenni.
- Hány évesek voltatok?
- Tizenhét.
- És egy osztályba jártatok talán, vagy egy iskolába?
- Igen. Én Molnár Jánossal egy iskolába jártam, és így ismerkedtünk meg.
És ez a zenekar volt a XVII. kerületi Mezôgazdasági Szakközépiskolának a
zenekara. Valahogy ez így alakult. És egyszer csak jött a hír, hogy
a Mezôgazdasági Szakközépiskola vett nekünk felszerelést.
- Mi jutott eszükbe?
- Őrület. Mi is azt hittük, hogy a nyakunkba pottyant a Kánaán, és emlékszem
bementem aznap délután a próbahelységbe. Rengeteg doboz. Arra emlékszem, hogy
nagyon sok doboz szétszedve, kibontva. És olyan reményteljesen nézett ki,
és a zenekar többi tagja már benn ült a dobozok közepén nagyon szomorú arccal.
És néztem, hogy mit csinálnak. Próbálták összerakni azt a dolgot, amit mi
kaptunk. Az úgy nézett ki, hogy hát idôsebbek talán még emlékeznek arra
a szobahangszóróra, ami három lábon áll, kör alakú, körülbelül olyan méter,
egy méter tíz magas és ilyen borzasztó foszforeszkáló, színjátszó papírral
van körbeburkolva. Iszonyatosan nézett ki. Egy darab 5 wattos kis hangszóró
helyezkedett el a mélyén. Ilyenbôl kaptunk hetet. Azt gyakorlatilag semmire
nem lehetett használni. Azon gondolkodtunk, hogy ha kiszedjük mindegyikbôl
az 5 wattos hangszórót, és valami dobozba belerakjuk, és sorba kötjük akkor az
talán 35 watt. De olyan reménytelennek nézett ki az egész. Ezen a ponton
úgy döntöttünk, hogy mi olyan hangszerekkel fogunk játszani ezentúl, ami
magától is szól. Tehát nem kell hozzá erôsítés. Gyakorlatilag feltaláltuk
az unplugged-ot muszájból, csak nem így hívtuk, és ez lett a Bogyó együttes.
- Ez jó volt? Úgy emlékszel vissza, hogy jó volt a Bogyóban játszani?
- Benne játszani nagyon jó volt. Így mostani füllel meghallgatva ennek nagyon
sok kezdetleges momentuma van. Ebbôl én még nem tudtam volna megmondani rólunk,
hogy lesz-e belôlünk valaki, vagy sem.
- Közönség? Kikbôl verbuválódott? Az iskolatársakból?
- A közönség iskolatársakból is. Egy darabig volt klubunk, saját klubunk, ami
nagyon nagy szó volt. Oda járt egy tizenöt, húszfôs állandó közönség.
- Kész tömeg.
- Igen. Aki a kemény magot jelentette. Haha. Fent volt ez a Szinva utcában,
vagy Szilva? Nem tudom. Ott van a pasaréti filmgyár környékén ez az utca.
Emlékszem egyszer úgy döntöttünk, hogy közönséget toborzunk. Méghozzá saját
készítésű plakátokkal árasztottuk el a Moszkva teret és környékét. És az volt
a plakátra...
- Ez akkor egy kicsit tilos volt, nem?
- Az nagyon tilos volt. És mi Technokol Rapiddal kísérleteztünk, rettenetes
bűz volt a plakátaink körül. És az volt a plakátra írva, hogy Bogyó együttes
koncertje itt, meg itt. És alá elég nagy betűkkel, hogy fanyar pofánköpés
stílusban.
- Őrület.
- És ez 72-ben nagyon furcsán nézett ki...
- Nem lett ebbôl rendôrségi ügy?
- Ebbôl nem rendôrségi... majdnem rendôrségi ügy lett. A rendôrség beszólt
ide, ebbe a kis művelôdési házba, amit mi ott reklámoztunk, hogy ott lesz
a koncert. Beszéltek az igazgatóval, hogy ezt ô hogy képzeli. Ő szegény
sehogy se képzelte, hanem behivatott minket, és megkérdezte tôlünk, hogy
mi hogy képzeljük. Most már nem emlékszem pontosan, hogy kirúgtak minket onnan
ezért, vagy majdnem kirúgtak. De úgy szóba jött.
- És aztán?
- Az történt, hogy a mi gitárosunknak kifelé állt a szekere rúdja a
zenekarból, és kerestünk másik gitárost. És találtunk egy zenekart, amelyiket
úgy hívtak, hogy Repülô vándorkasza. És ez három...
- Az se rossz.
- Haha. Ez három lányos arcú, szelíd fiatalemberbôl állt. Akik roppant szép
lírai dalokat adtak elô saját szerzeményt. És nekünk panaszkodtak, hogy
ôk veszekednek, és föl fognak oszlani nemsokára. És ott kinéztük a gitárost.
És úgy hívták, hogy Síder János. És megkértük, hogy lépjen be a mi
zenekarunkba. Ők úgyis veszekednek, jöjjön át. A másik két embert ott úgy
hívták az egyiket, hogy Szöllôsi Mihály, a másikat pedig, hogy Laár András.
Erre a kettôre nem gondoltunk, mi Síder Jánosra gondoltunk, aki azt mondta,
hogy jó, és ezt meg is beszéli a zenekar többi tagjával. Most ezek beszélgettek
és az lett az eredménye, hogy ezen az alapon kibékültek. És közölték, hogy egy
módon létezhet ez a dolog, hogyha mind a hárman jöhetnek. Tehát vagy senki,
vagy mind a hárman. És akkor mi vállalkozó szelleműek voltunk, és azt mondtuk,
hogy jöjjenek mind a hárman. És akkor hattagú lett a zenekar.
Az volt az elsô olyan zenekar, ahol én Laár Andrással együtt játszottam.
- És mibôl volt kettô?
- Mindenbôl kettô volt, meg három. Érdekesen tudtunk hangszerelni, mert
volt aki hegedült, volt aki fuvolázott, volt egy-két gitáros és volt
mellette minden. Citera, xilofon...
- Cselló!
- ...cselló is volt benne. Szóval változatosan tudtunk hangszerelni.
Sokan tudtunk énekelni benne.
- Jó hangulat volt ilyen próbákon?
- A hangulat jó volt, igazából csak egy nyarat élt meg ez a nagyra
dagadt zenekar. És érdekes módon elsôk között az a Síder János tűnt el, akit
mi elôször kinéztünk.
- Ennek a formációnak is volt neve?
- Ez volt a hattagú Bogyó. Egyszerűen csak Bogyónak hívtuk.
- És mi van Síder Jánossal? Hallottál róla azóta?
- Igen, valahol a Metrónál dolgozik. De nem találkoztunk azóta se.
Ő egyébként egy konzervatóriumot végzett gitáros volt. Tehát az egyik
legmagasabban képzett zenész volt közöttünk.
- Lassan eljutunk már az Almáriumhoz?
- Oda még nem. Ugyanis az történt, hogy négyen maradtunk ebbôl a hattagú
zenekarból. Négy lett: Laár András, Szöllôsi Mihály, a Bogyónak a csellistája,
akit Mester Sándornak hívnak, és én. És így játszottunk egy fél évig együtt.
Ennek már Küllôrojt volt a neve, ennek a zenekarnak. Ezt a Küllôrojtot a Kis
növényhatározóból néztük ki.
- Ráböktetek egy szóra?
- Az túlzás, az tetszett meg. Az egy virágnak a neve, ilyen útszéli
gyomnövény. És világvége hangulatú zenét játszottunk.
- Na az mit jelent?
- Az azt jelenti, hogy nagyon szomorút. Eleve drasztikus zenei eszközökkel is
éltünk. Tehát nagyon nehezen feldolgozható harmóniák szólaltak meg. Majdnem
azt mondanám, hogy inkább a kortárs komoly zenéhez hasonlított idônként
abból a tekintetbôl, hogy nehezen volt érthetô. Mi rettenetesen szerettük
és benne voltunk, a közönség nem nagyon volt rá kíváncsi. A pszichológusok
ismerik ezt a kamaszodás környékén, amikor az ember egyszer csak
halálhangulatot kezd árasztani magából, és ezt mi mind beletettük a zenénkbe.
És ez annyira komollyá változott, hogy a csellistánk, egy szép napon Mester
Sándor azt mondta, hogy ne haragudjunk, ô ezt nagyon szereti, de nem engedheti
meg magának, hogy ô ilyen hangulatba kerüljön, mint amilyenben mi vagyunk
állandóan. Haha. Ugyanis ôneki egyetemet kell végezni. Ugyanakkor már
házasember volt, jött a gyerek. Rettenetes sok dolga volt, amit neki nagy
energiákkal kellett csinálni a világban, és ebben a hangulatban ô képtelen
tevékenykedni, úgyhogy ô kilép. És akkor így hárman maradtunk. És egy ideig
azon gondolkodtunk, hogy beveszünk egy csellistát. Az volt a basszus funkció
a zenekarban. De aztán azt gondoltuk, hogy mi olyan jó barátságban vagyunk így
hárman, most idejön egy idegen ember, ki tudja, hogy mi lesz abból.
Inkább én tanuljak meg csellózni.
- Ezt kisorsoltátok?
- Hát úgy tulajdonképpen kizárásos alapon ment, mert Szöllôsi Mihály
fuvolázott és gitározott. A fuvola nagyon fontos hangszer volt. Laár András
gitározott és hegedült. Az egy másik nagyon érdekes színe volt a dolognak.
Én voltam az, aki zongorázni tanultam, ami nem nagyon fért bele ebbe a dologba.
Tehát mindig azon játszottam, ami jutott, amit úgy hangszereltünk nekem.
Én játszottam a furcsa kis hangszereken: mandolinon, citerán, meg mindenféle
kis pöntyögô valamin.
- És most észrevétlenül átmentünk már az Almárium együttesbe?
- Nem. Ez a Küllôrojt, ez szigorúan a Küllôrojt.
- Szóljál majd, ha...
- Jó. Haha. És az a lényeg, hogy vettem egy csellót és beiratkoztam egy
csellótanárhoz. Elképesztô munkamennyiség volt a produkciómban. A közönséget
még mindig nem találtuk. Tehát nagyon nagyon ritkán léptünk fel, és akkor nem
arattunk sikert. Ezt nagyon sérelmesnek találtuk a magunk részérôl. Mert azt
képzeltük a világról, hogy az olyan egyszerű, hogy én itt ezen a felén
nagyon sokat dolgozom, és ezt a rettenetesen kimunkált, és túlfejlesztett
dolgot megmutatom valahol, annak szükségképpen sikere kell, hogy legyen. És
amikor nem így volt, akkor egy kicsit megsértôdtünk a világra, ha jól
emlékszem. De nem tudtunk másként viselkedni. Tehát ez volt bennünk, hogy
nekünk a maximumot kell nyújtani, olyan próbálások folytak, olyan komolyságú
próbák folytak, hogy igazán el lehetett benne fáradni. És nagyon komolyan
vettük. Emlékszem például egyszer Szöllôsi Mihály nem jött a próbára pontosan.
És már negyed órája nem jött, és már húsz perce nem jött, és mi Laár Andrással
arra gondoltunk lassan, hogy hát ezt elütötte valami, mert elképzelhetetlen
volt, hogy más miatt késne negyed órát, vagy húsz percet. És azt hiszem, hogy
arra a próbára el se jött. És meg voltunk gyôzôdve, hogy a kórházban kell
keresni. Aztán kiderült, hogy az volt, hogy valahol vidéken volt a családjával
és lent voltak autóval a Tisza partján. És az indulás elôtt fél órával
lezuhogott egy olyan esô, hogy nem tudtak fölmenni a töltésre, mert sár lett,
és gyalog el kellett menni valami traktort keresni, hogy kihúzza ôket onnan
a Tisza partjáról, és így elment az idô.
- Most már akkor kezdjünk bele egy kicsit az Almáriumba. Azért kötöm ennyire
az ebet a karóhoz, mert hát voltaképpen ebbôl indultunk ki.
- Jó.
- Victor Máté föllelte ugye ezt a régi felvételt, ezt a néhányat.
- Én azt mondanám, hogy az Almáriumból kiindulni, az tévedés. A Küllôrojtból
kell kiindulni, mert a Küllôrojt volt a lényeges zenekar. És a Küllôrojt
vége felé elneveztük magunkat Almáriumnak Küllôrojt helyett.
- Miért? Az nincs benne a növényhatározóban.
- Az nem volt benne, hanem ha jól emlékszem, valami olyasmi szempontunk volt,
hogy nagyon szerettünk volna a Tánczenei koktélban szerepelni. És szerettünk
volna olyan dalokat írni, amit oda be lehet valahogy szerkeszteni. Elôször is
elkezdtünk arra törekedni, hogy az ütemmutató ne változzon. Nekünk az egy
olyan kedves szokásunk volt, hogy egy dal nem négy negyedben volt végig, vagy
három negyedben, hanem szinte néha ütemrôl ütemre változott az ütemmutató.
Ettôl a zene furcsa lesz, tehát nem lehet fejet rázni, nem lehet kopogtatni
vele a ritmust, mert folyton megakad, megugrik, történik valami furcsaság
benne. Ezeket megpróbáltuk kiszűrni, mert úgy hallottuk, hogy a Tánczenei
koktélban ilyen nincs. És valahogy azt képzeltük, hogy ezen a néven, hogy
Almárium talán hamarabb jutunk a tűz közelébe.
- Úgy is lett?
- Végül is Almárium néven vettünk föl két dalt, mint életünk elsô komoly
zésített rádiófelvétele.
- És be is került ez a Tánczenei koktélba?
- Bekerült igen. Szóval az álmunk valóra vált.
- És ott ültetek a rádió mellett délben és hallgattátok?
- Igen, igen. Konkrétan emlékszem arra a vasárnap délelôttre, amikor
Komjáthy György lejátszott az egyiket - az Őszt -, mint új rádiófelvételt.
És én azt hittem, hogy enyém a világ, mert hallottam a rádióból vissza, amit
eddig csak otthon szoktam hallani és ez nagyon nagyon furcsa érzés volt. És
idônként még most is elfog ez az érzés, amikor valamelyik KFT-számot hallom.
Tulajdonképpen már hozzászokhattam volna, mégis az a helyzet, hogy ez az elsô
élmény ez idônként megint megtalál.
Úgy döntöttünk, hogy most akkor mi megint erôsített zenekar szeretnénk lenni.
Ide már Szöllôsi Mihály nem tartott velünk. Ő azt mondta, hogy neki az
tetszett, amikor mi akusztikus gitáron játszottunk, és az a világ volt az övé.
És ô már beatzenész - vagy rockzenész, vagy nem tudom hogy hívták azt akkor
pontosan - nem szeretne lenni. Úgyhogy ôt nem kirúgtuk, hanem szomorúan
elintegettük. És néztünk emberek után. Bevettük a Márton Andrást dobolni.
És megint megjelent Molnár János, aki mostanában Torma. Ő lett a
basszusgitáros, és ebbôl a zenekarból lett a Kentaur együttes. A Kentaur
nevet Erdôs Péter adta nekünk. Ugyanis az történt, hogy otthon felvettünk
magnóra néhány dalt, és bevittük Erdôs Péterhez, aki akkor az egyetlen ember
volt, aki eldönthette, hogy valakinek legyen lemeze, vagy sem. És úgy az
utcáról bementünk és azt mondtuk, hogy itt egy kazetta, mi szeretnénk
lemezt. És azt mondta nekünk, hogy:
- Hát rendbe van, öt verzió lehetséges.
- Nekem tetszik, és úgy ítélem meg, hogy a közönségnek is tetszeni fog.
Ebben az esetben maguknak nagylemeze lesz.
- Nekem nem tetszik, de úgy ítélem meg, hogy a közönségnek tetszeni fog.
Maguknak ebben az esetben is nagylemeze lesz.
- Nekem tetszik, de úgy ítélem meg, hogy a közönségnek nem fog tetszeni.
Hát ez egy határeset. Akkor majd meglátjuk. Ebben az esetben maguknak nem
biztos, hogy nagylemeze lesz.
- Nekem nem tetszik, és úgy ítélem meg, hogy a közönségnek se fog tetszeni.
Maguknak ebben az esetben nem lesz nagylemeze.
- Úgy ítélem meg, hogy maguk veszélyesek a fennálló társadalmi rendre.
Ebben az esetben én magukat feljelentem a Belügyminisztérium megfelelô
osztályán.
Viszontlátásra!
- És melyik jött be?
- Hát röhögni fogsz, az elsô. Azt mondta, hogy neki tetszik, szerinte
ez a közönségnek is tetszeni fog. A lehetséges nevek közül - amiket
fölsoroltunk neki - kiválasztotta a Kentaurt. És ezzel mi egy olyat buktunk,
mint a ház. Szóval recsegett, ropogott.
- Ekkorát tévedett?
- Nem. Pontosabban valamiben tévedett, amit mi nem tudtunk neki rendesen
megmagyarázni. Azt mondtuk, hogy mi nem szeretnénk most befutni hirtelen,
hanem mi szeretnénk, hogyha mondjuk a Neoton együttes elôtt játszhatnánk
olyan színpadon, ahol mikrofonok szólnak, meg erôsítôk. Mert mi ahhoz
nem értünk. Mi ezt szeretnénk valahogy megtanulni, mert mi akusztikus
hangszerekkel játszottunk idáig. De ô ezt nem vette komolyan. Ő azt gondolta,
hogy mi hülyéskedünk, vagy nem is tudom...
- Szerényk...
- Odarakott minket egy erôsített színpadra játszani. Egy olyan színpadra
az agárdi popstrand elsô nyarán, ahol egy héttel elôttünk mutatkozott be
egy furcsa nevű miskolci zenekar, az Edda. És azon a napon, amikor mi
játszottunk, akkor utánunk játszotta bemutatkozó koncertjét a Vikidál
Gyula-féle Dinamit. Ezek már mind nagy sztárok voltak, mi meg semmilyen
sztárok se voltunk. Sôt már bekonferáltak minket, amikor én még Papp Gyuszinak
azért könyörögtem, hogy legalább azt mutassa meg, hol kell bekapcsolni
a Hammond-orgonát, hogy egyáltalán bármilyen hangot is kiadjon magából.
Emlékszem, hogy a dobfelszerelésünk már gyakorlatilag nem fért a színpadra,
és a dobfelszerelés és a színpad széle között olyan kicsi hely volt,
ahová Laár Andrást úgy kellett cipôkanállal beszorítani. És ott, hogy
mit műveltünk nem tudom, de nem is szeretném visszahallgatni.
- Aztán még mi lett a Kentaur után?
- Akkor két év szünet lett.
- Abszolút, teljes szünet?
- Abszolút. Laár András elment a Panta Rhei együttesbe. Én belekerültem
egy olyan zenekarba, amelyik Koncz Zsuzsát kísérte akkoriban. És két évet
külön töltöttünk.
- És aztán két év múlva?
- Aztán jött a KFT.
- Aztán jött a KFT. Akkor ennek a sornak itt van vége.
- Igen.