(Arról kezdtünk beszélgetni, vajon miért van az, hogy egyes művészcsaládok le- és felmenôinek nevét szinte az egész magyar lakosság kívülrôl fújja, lásd Básti Lajos és Básti Juli, Udvaros Dorottya és Udvaros Béla, illetve Dévai Kamilla, vagy Csákányi Eszter és Csákányi László, miközben még a bennfentesek elôtt sem nagyon ismert tény, hogy Nagy Natália elôadóművész és Nagy Bandó András humorista-közíró igencsak közeli rokonok. Vagyis a Tímár Péter Csinibaba című filmjében szereplô szôke bombázó, alias Mancika, nem más, mint Nagy Bandó tulajdon leánygyermeke. Miért kell titokban tartani a szülô-gyerek relációt? Nem hinném, hogy szégyellenék egymást. Ugyanis nincs mit és miért.)Nagy Natália: - Erre nekem kell elsôként válaszolnom. Annyiban volt tudatos ez az egész ,,titkolózás", hogy én nem akartam, hogy kitudódjék, nekünk közünk van egymáshoz. Amikor a L'art pour l'art Társulatban elkezdtem dolgozni, tizenhét éves voltam. Mint abszolút kamasz, arra voltam kíváncsi, egyedül mit vagyok képes elérni. Nekem akkor az nagy problémám volt, hogy az apu ,,árnyékából" kikerüljek. Ne értsen félre, az árnyék itt nem pejoratív értelemben használatos, mert mind a mai napig nagyon büszke vagyok az apámra. Azt hiszem, hogy ma ezt úgy fogalmaznám meg: autonómiaigényem volt. Annak idején, persze, nem így mondtam volna. Ma is csak találgatok.
Nagy Bandó András: - Bocsánat, hogy közbeszólok. Fogalmazzunk inkább úgy: a Nati szuverén ember, pontosabban szuverén módon megjelenô elôadó akart lenni.
N. N.: - Természetesen, ha a barátaim körében szóba került, hogy ki az apám, nem tagadtam le. Ezzel nincs gond. Azt akartam elérni, hogy ne az apám ,,szűrôjén" keresztül ítéljenek meg. Nekem az is terhes, ha ômiatta ítélnek meg pozitívan. Nem arról van szó, hogy a pozitív diszkrimináció megalázó, hanem...
| N. B. A.: - ...megint bocsánat, hogy közbeszólok. Nem jó a pozitív diszkrimináció az ilyen esetekben. Amikor Nati bekerült a L'art pour l'art Társulatba, akkor még nem lehetett tudni, hogy majd késôbb milyen népszerűek és ismertek lesznek. Galla Miklós, amikor rátalált Natira, még nem tudta róla, hogy a lányom. Azért is volt jó ez a fajta ,,inkognitó", mert ez nem befolyásolta magát a társulatot, sem pró, sem kontra. | |
N. N.: - Nagyon érdekesen alakult a helyzet, mert amikor a belépésem után egy hónappal Galla megtudta, hogy ki a papám - azt hiszem, éppen a humorista Sándor Gyuri ,,árulta" el neki -, akkor igencsak megtorpant. Azt hiszem, Galla azt gondolta, hogy az apu, mint más alkatú ember és humorista, majd nem akarja, hogy ebben a társulatban dolgozzam.
(A témánk most egy ideig az, hogy ilyen nagy súlya lenne a politikának, a közéletiségnek? Annak, hogy kinek az apukája vagy anyukája kirôl mit mond vagy mit ír? De hiszen miért is csodálkozunk ezen? Közép-Európában vagyunk. Összetorlódik a múlt, jelen és a jövendô?)N. N.: - Na, azért nem ilyen bonyolult a helyzet. Nem errôl van szó.
N. B. A.: - Én úgy képzelem el ezt a nagy magyar kabarévilágot, hogy abban mindenkinek a saját színeivel kell jelen lennie. Amikor a Nati belépett a Galláékhoz, a fiúk még nem tudhatták, de azért sejthették volna, hogy én nyitott vagyok a kabaré minden árnyalata iránt. Ugyanis csak ebbôl alakulhat ki az a skála, amelybôl azután a közönség a maga ízlése szerint választhat. Mindig örömmel vettem azokat, akik valami újszerűt hoztak a kabaréba. Hiszen engem is úgy ,,találtak meg", hogy a hangom valamiképp elütött az elôttem szólókétól. Annak idején is mondtam Natinak, de most is elmondom, hogy milyen veszélyes az, ha például egy Albert Flórián a fiának is Flórián nevet ad, ráadásul még futballozni is megtanul a srác, plusz fradista lesz... Innen kezdve az ifjabb Albert Flóriánnak mindig és mindenütt úgy kell szerepelnie a közönség elôtt, hogy óriási súly nyomja a vállát. Olvastam is, hogy a kis Flórira nyomasztóan hatott, milyen nagy focista volt az apja. Ez stresszel jár, görcsöt okoz. Bizonyítási kényszer alakul ki a gyerekben. Nos, én ettôl akartam megkímélni a lányomat. Mert a kis Flóri is lazán csinálhatta volna a dolgát, ha történetesen Kovács II. Józsefnek hívják. Nati meg én a humor világában két nagyon különbözô színt képviselünk. Én nagyon jól ismertem Csákányi Laci bácsit, és Esztert is sikerült megismernem. Két, színpadra termett, két nagyon tehetséges ember, mint ôk, de Bástiék vagy Udvarosék esetében is teremthetett egyfajta furcsa feszültséget a közös pálya. És sokszor nem is az ô hibájukból. Hanem mondjuk mások féltékenysége miatt.
(Megemlítem, hogy Csákányi Eszter mesélte egyszer egy tévéinterjúban: amikor jelentkezett a balettintézetbe, az egyik vizsgáztató jól hallhatóan azt mondta, no, megint itt van a Csákányi tehén lánya.)N. B. A.: - Durva dolgok ezek, higgye el. Tudja, az a ,,jelszó", hogy nézzük csak meg: a befutott sztárszínész lánya vagy fia tud-e olyat nyújtani, mint az apja vagy anyja.
N. N.: - Éppen azt akartam mondani: ha már megadatott nekem az a mázli, hogy a nevembôl nem derül ki, ki is a papám, akkor legalább ne verjem fölöslegesen nagydobra. Hadd lehessek önálló lény, akinél fel sem merül az, hogy az milyen, vagy mit tud az apjához képest.
(Arról is beszélgettünk, hogy az összetéveszthetetlenség, az egyszeriség nagy érték a művészpályán is.)N. B. A.: - Errôl még sosem beszéltem a lányommal, de most jutott eszembe, hát elmondom. Még végig sem gondoltuk a dolognak azt az oldalát: mi van akkor, ha kiderült volna, hogy Galla tudja, hogy Nati a lányom, és mondjuk sikertelenül szerepel. Képzeljük el, hogy akkor mi van. Most a dolognak pozitív a kicsengése, de hát fordítva is elsülhetett volna a dolog. Ha Nati kudarcot vall mint a Nagy Bandó lánya, akkor az tragédia lett volna. Nehezebb lett volna neki is és nekem is megemészteni az ô kudarcát. Érti, mire gondolok, ugye? Gondoljon bele a nagy színészdinasztiák sorsába. Itt van a Latabárék esete. A ,,kis Latyiról" már másként beszéltek, mint a nagy Latabárról. Nemrég olvastam Czeizel Endre könyvét, amelyben többek között Karinthyékkal foglalkozik a genetikus szerzô. Én nagyon tisztelem a Karinthy Cinit, de neki óriási tehertétellel kellett megküzdenie apja hatalmas géniuszának árnyékában. Karinthy Ferencnek ez rossz lehetett. Nati és köztem nem kell viszonyítani, ki mond jobb poénokat, ugyanis mást-mást képviselünk.
(A Csinibaba, amelyben Nagy Natália a szôke bombázót, Mancikát alakítja, a hatvanas évek elején játszódik. Olyan korban zajlik a sztori, amikor a helyi rádióban a tömbbizalmi nem meri bemondani az 56-os számot, amelyet a lottósorsoláson húztak ki. Kedves lakótársak - mondja izzadva és homlokát törölgetve a tömbbizalmit alakító Gálvölgyi János - ezt a számot a másnapi Népszabadságban olvashatják majd. Most arról beszélgettünk, hogy honnan ismerheti Nagy Natália ezt a korszakot, hiszen a hatvanas évek elején ô még csak reményteljes terv volt, illetve, hogy mit jelentettek ezek az évek Nagy Bandó Andrásnak.)N. B. A.: - Én 1963-ban kezdtem el az építôipari technikumot Szegeden. Akkor kezdtünk hosszú hajat növeszteni, akkor jött a Beatles- meg a Rolling Stones-korszak. Megharcoltunk azért, hogy trapézgatyát viselhessünk. Vagy azért, hogy a ,,kultúrban", a vécében egy-egy cigit elszívhassunk. Faluról városba kerültem. Épp a Csinibaba nézése közben jutott eszembe, hogy a falumban, Deszken éppen olyan zenekar állt össze, mint amilyen Tímár filmjében szerepel. Olyanok zenéltünk, akik igazándiból nem tudtunk zenélni. A feltett lemez zenéjére fagitárral pengettünk. A különbség az, hogy mi nem akartunk Helsinkibe menni, mint a Csinibaba-féle Ki mit tud?-os zenekar tagjai. ,,Csak" eljátszottuk, hogy olyanok vagyunk, mint a Shadows. A hatvanas évek nekem azt is jelenti, hogy én nem otthon néztem a tévét, hanem a termelôszövetkezet nagytermében sokadmagammal az olajozott padlón elhelyezett nyikorgó székeken. A Csinibaba tipikusan pesti sztori, amelyben tipikus fôvárosi dolgok vannak. Ezzel azt akarom csak mondani, hogy a fiatal vidéken másként volt fiatal a hatvanas években. Ez persze semmit sem von le a film értékébôl. Én vidékiként éltem meg ezt a korszakot. Vagy más: mi ott Deszken nem úgy éltük meg 1956-ot, mint a pesti srácok. Én azért sem akartam kijutni Helsinkibe, mert soha a büdös életben eszembe nem jutott, hogy el kellene hagynom ezt az országot, vagy ahogy akkor mondtuk: disszidálnom kellene. Persze a hatvanas évtized nem volt fenékig tejföl, de az itteni életemben, az ittmaradásomban elsôsorban nem az számított, hogy milyen volt a rendszer. Mi Natival, az ô születésével zártuk le a hatvanas éveket.
N. N.: - Ne beszéljünk annyit a politikáról. A hatvanas évek megérzéséhez sok filmet néztem meg és sok akkori zenét hallgattam. Fellini és Truffaut filmjei ilyen szempontból is nagyon fontosak nekem. Sokat segített az is, amikor ránk adták a korabeli ruhákat és a fodrászok megcsinálták a korhű frizuráinkat, vagy ránk tették a sminket. Ilyenkor az ember egyszerűen elkezdi érezni a korszakot. Beindult a fantáziám. Vajon milyen lehetett egy olyan stílusú nô, mint Mancika? Én nagyon kedveltem annak idején, még kamaszkoromban, tehát a nyolcvanas évek elején a Hungária együttest. Ez a zene is segített, hiszen én is erre táncoltam. Én ezeket az élményeket hívtam elô magamból. Meg sokat segített az Ezek a fiatalok című magyar film is. Azért örültem a Csinibabának, mert nem csupán politikai aspektusból nézi az elnyomás korszakát.
N. B. A.: - Mondjuk úgy, hogy az 1956 után kialakult konszolidált diktatúrát.
N. N.: - Nos, a film nekem arról szól, hogy egy ilyen nehéz korszakban is lehet túlélni. És lehet szeretni és csalódni. Ma is sok ember érzi úgy, hogy el kellene menekülnie abból a környezetbôl, ahol él, és mégis marad. Bennem is van valamiféle folytonos keresés. Nem a külsô, a társadalmi, hanem a belsô ,,rendszer" szilárdsága lenne a lényeg. Miközben tudom vagy sejtem, hogy a rossz rendszerek léleknyomorítóak is tudnak lenni.
N. B. A.: - A filmben Manci azt mondja, hogy olyan akar lenni, mint az Édes életben játszó Anita Ekberg. Ez a filmbeli Manci számára egyfajta kitörési kísérlet vagy illúzió. Koncz Zsuzsa is azt énekli másutt, az egyik számában, hogy ,,én meg vihogtam a Hédivel". Vagyis ebben az van, hogy nem kell annyira komolyan venni a politikát. Én nem csupán annak örülök, hogy a lányom játszott a filmben, hanem annak is, hogy a film kíváncsivá tette ôt az iránt a korszak iránt, amelyben még nem élt. A film azt is igazolja, amit én magamtól már többször kérdeztem: hogyan lehetséges az, hogy 1939 és 1944 között is születtek gyerekek? A szerelem rendszersemleges, ropoghatnak a fegyverek, de az emberek, ha tehetik, bebújnak az ágyba és szeretik egymást. Nem lehet csak önmarcangolni. Ha két ember megfogja egymás kezét és mondjuk házasságot köt, akkor nem azt mondja, hogy a Kádár-korban házasodtam. Ma is sokszor hallom, hogy a magyar nemzetet megnyomorították. Ez nem igaz. A magyar túlélô nép, és arra van ítélve, hogy fennmaradjon. Ha pedig egy nép fenn tud maradni, akkor az nem megnyomorított, hanem erôs, életrevaló nép.
(Újabb témánk: milyen ma a világ? Vajon mire gondol majd vissza hosszú évek múltán Nagy Natália? Mi lehet az, amit egy fiatal a mai korból szívesen elfelejtene, illetve boldogan megjegyezne? A választ hosszabb töprengés elôzi meg, ami teljességgel érthetô.)N. N.: - Már az elôbb is azt akartam mondani, hogy a diktatúrában is érezheti jól magát az ember, mint magánember, és fordítva: a nagy szabadságban is szenvedhet és érezheti magát teljesen elveszettnek, minden kapaszkodó nélkül élônek. Lehetek ôszinte? A mai állapotot nem látom túl rózsásnak. Korábban az embereknek volt stílusuk, most mintha az nem így lenne. Korábban még voltak remények, ma az emberek nagy része abszolút kilátástalannak érzi a jövôt. Persze, lehet, hogy tévedek, mert az utolsó aranykor a múlt század végén, a XX. század elején volt. Lehet, hogy a hatvanas évek elején indult el ez, ami ma van. A szabadság nagy kínlódás is. Jó dolog szabadnak lenni, de ettôl még nem biztos, hogy az ember boldog. Én is jártam még úttörô rajgyűlésekre, amelyek borzasztóak voltak, de nagyon tudtam örülni is az együttléteknek. Persze, akkor még nem volt rajtam semmi teher.
N. B. A.: - A nosztalgiáról. A hatvanas években nem tudtuk, hogy mibôl is van az ingyenes orvosi ellátás, amely persze nem volt ingyenes. Nem tudtuk, hogy dedósnak néztek minket. Nincs bennem semmi nosztalgia, de az akkori rosszat el kell felejteni, nem szabad rágódni rajta. Ez nem segít. De vissza sem szabad sírni a kort, mert nem csupán a Trabantot és a hétvégi házat jelentette, hanem azt is, hogy nem volt szabadságod, amely most viszont már biztosan megvan. Ma nem születik annyi vicc, mint régen, mert nyíltan kimondhatsz mindent.
N. N.: - Mára már rájöttem, hogy nincs hová menni. Mindegy, hová menekülsz, nincs értelme. Az apu szokta mondani, hogy az ember úgyis oda jut, ahová a sorsa irányítja.
N. B. A.: - Mára sokaknak kiderült, hogy az ,,odaátnak" is vannak árnyoldalai. Itt is, ott is kapitalizmus van. A jó képességű ember, ha kimegy, akkor külföldön sokkal többet keres. Tehát, ha ma valaki elmegy, akkor nem rendszercserérôl van szó, hanem meg akar élni, és azért megy el, hogy ne kelljen azt mondania a gyerekének: ma csak zsíros kenyér van vacsorára.
(Két magánéleti gondról beszélgetünk. Feloszlott a L'art pour l'art Társulat, és Nagy Bandó Andrást a pilótajáték szervezésében való részvétellel vádolják.)N. N.: - Galla Miklós vált ki az együttesbôl, nem mi oszlottunk fel. A többiek maradnak, maradunk. Mindig voltak konfliktusaink, de hittünk egymásban. Megpróbáltuk egymást tolerálni. Az utolsó két évben ez már nem ment. Nem hiszem, hogy a csúcson ment szét a csapat. Azért voltam szomorú, mert mind a három fiúhoz nagyon kötôdöm érzelmileg. Galla Mikinek pedig kifejezetten hálás vagyok azért, hogy bekerültem a társulatba. Mindenki szomorú volt. Most hárman folytatjuk, és csatlakozik hozzánk egy új tag a Holló-Színházból.
N. B. A.: - Amíg nem tisztázom magam a vádak alól, addig errôl az ügyrôl nem nyilatkozom. Futni hagyják az osztrák cég tulajdonosait, majd a kis halakat egymásnak ugrasztják. Alig várják, hogy meggyógyuljak, majd én kerülök terítékre. A történtekrôl, a fejleményekrôl szívesen nyilatkozom külön a Népszabadságnak.
| Pogonyi Lajos |
