Régi Elite
1998. április

Színházat vall

Evettkeként kúszott be a köztudatba. Tompika testvére volt a Besenyô családban. A Nôt - a puszta ösztönlényt - ugyancsak meggyôzôen formázta. Volt szerencséje Boborjánt is interjúvolni. Bombanôként szintúgy nagyot robbant. Aztán a Csinibabában vászonra került. Jól festett rajta. Hamarosan repülni tanult. A L'art pour l'art Társulatot odahagyni kényszerült. A közvetlen ok: a második moziszerep. A Zimmer Feriben alakította. Most éppen egy színdarab áll érdeklôdése homlokterében. Nagy Natáliának hívják.

    - Kukkerral nézi ezt a televíziót?
    - Nem. Miért?
    - Hogy lásson is valamit.
    - Ja, persze. Gondoltam, nem kell ide olyan bazi nagy tévé, majd lekuporodom eléje a szônyegre, úgy nézem.
    - És?
    - Aztán rájöttem, szívesebben kuporgok a kanapén. Az viszont messzebb van a tévétôl.
    - S mit szokott szemlélni a képernyôn?
    - Általában filmeket, meg hogy miért nem törölgetek sűrűbben.
    - Olyat is néz, amiben szerepel?
    - Néha. Videón.
    - Hogy vélekedik az alakításairól?
    - Attól függ, melyikrôl. Utólag mindegyiken szívesen változtatnék. Az biztos, hogy gyakran ámulok el magamon.
    - Mancikát leszólná?
    - Csak óvatosan. Bizonyos értelemben olyan, mintha az elsô gyermekem lenne.
    - Mancikának szólították-e már?
    - Érdekes módon inkább a Csinibaba ragadt rám. Többször dalra fakadtak a jelenlétemben, hogy ,,Csinibaba, szeress belém".
    - És beleszeretett az illetôbe?
    - Nem mindbe.
    - Nagy Bandó Natáliának is hívhatták volna.
    - Meg is tették. Elég bizarrul hangzott, lévén Bandó az András beceneve. Egyébként apu kollégái egy ideig kisbandóztak. Mit mondjak, nem repestem az örömtôl.
    - Persze sokáig az sem volt közismert, hogy közismert ember a kedves papa.
    - Tôlem nemigen tudhatták meg. Ha rákérdeztek, azt mondtam, hogy nem tudom, vagy azt, hogy nem emlékszem. De egyszer azt válaszoltam, hogy a Paul McCartney a papám.
    - Tehát, leszámítva ez utóbbi esetet, nem a nevébôl akart élni.
    - Valahogy úgy. Egyszerűen mázlim volt, hogy a nevembôl nem derül ki a felmenôimre nézvést semmi.
    - Ugye, már gyerekkorában is színésznônek készült?
    - Valóban vonzott a dolog.
    - Ez miben nyilvánult meg?
    - Azokban a ma már képtelennek tűnô szituációkban, amikor a lakótelepi gyerekeket összecsôdítettem, s anyukáink nejlonharisnyáit használva hosszú, bokáig érô hajzuhatagnak, tarka ruhákba öltözve játszottuk el az esô-, hó-, tavasz-, meg nem tudom, milyen tündérek meséit, lent, a házak között és a Tisza-parti töltésen. De olyan is volt, amit a mai napig szinte el sem hiszek, hogy gazdátlan levél ürügyén nyomozónak adtam ki magam. Lehettem úgy nyolcéves, és néhány velem egykorú segítôtárssal becsöngettünk a lakásokba, felmutattam az általam rajzolt igazolványomat, s azt firtattam, nem lakik-e ott a címzett, merthogy fontos levele van. Inkább nem részletezem, milyen arccal néztek rám a szomszédok. Utólag visszagondolva, az a humoros, hogy a felnôttek, szerintem meglepetésükben, komolyan is vettek bennünket, és válaszoltak nekünk. Ám volt egy néni, aki elmosolyogta magát. Na, akkor picit elszégyelltem magam. Azóta sem akarok nyomozó lenni...

    - Hol legalizált szerepléseit?
    - Hát voltam késôbb színjátszóköri tag, ha erre gondol. Ott fedezett fel Galla Miklós.
    - Haladhatnánk kicsit lassabban?
    - Hol fékezzek le?
    - Mondjuk, a középiskolánál.
    - A Veres Pálné Gimnáziumba jártam. Már évek óta Pesten laktunk, Szegedrôl költöztünk ide.
    - Amint ez ismerhetô a papa életrajzából. Orfűre is követte?
    - Nem. És szakállt sem akartam növeszteni. A bajuszon még morfondírozom.
    - Pedig Orfűn a polgármester lánya lehetett volna.
    - Voltam egy ideig. És a volt polgármester lánya vagyok ma is.
    - Úgy értem, nap mint nap az lehetett volna. Ennek tudatában járhatott-kelhetett volna a település utcáin.
    - Szerettem volna, de abban a néhány hónapban alig voltam Orfűn.
    - Tolassunk vissza még egy kicsit a középiskolához. Hogyan állt a fiúkkal a gimnáziumban?
    - Volt néhány eszement haverom, sokat röhögtünk, s van egy halom kedves és jópofa emlékem.
    - Amúgy a gimiben az osztály egyik középpontja volt?
    - Szerencsére nem kifejezetten. Valahogy addigra már lehiggadtam, s nem maceráltam a többieket, mint kislány koromban, hogy tartsanak velem a szereplésekben. Inkább én csapódtam az agilisabb emberekhez.
    - Visszahúzódóbb lett?
    - Talán igen. Meg bátortalanabb. Legalábbis ahhoz képest, amilyen voltam.
    - De okos volt, ugye?
    - Természetesen. Ám hogy jön ez ide?
    - Csak eszembe jutott, milyen jól játszotta a L'art pour l'art Társulatban a buta nôt.
    - Értem. Jó, bevallom, a véremben van ez a típus.
    - Na és mi a helyzet a Bombanôvel? A felfedezés erejével hatott a látványa.
    - Ennyire tragikus volt elôtte a helyzet?
    - Dehogy! Egyébként elégedett a külsejével?
    - Van olyan ember?
    - Aki a magácska külsejével elégedett? Van, persze. Többektôl hallottam ilyesmit. Szóval, hogy jött a Bombanô ötlete?
    - Mindig mulatságos volt számomra ezeknek a túlságosan egyértelmű szépségeknek a kifigurázása. Biztosan az is lehetett ebben, hogy én nem kifejezetten ez a típus vagyok, és valahol mélyen viszont frusztrált, hogy egy nyilvánosság elôtt szereplô nôtôl egyfajta tökéletességet várnak; legalábbis manapság jórészt a külsôt illetôen. Ha már úgy van, azt gondoltam, akkor legyen megmutatva ennek a tökéletességnek minden oldala. Legyen teljes a kép. Egyébként meg mindig élvezet a számomra a luftballonokat kipukkasztani. Így írtuk meg a szöveget Laár Andrással közösen.
    - Hogyne, a szöveg. A sajtszagú-lábú Bombanô, aki egyébként az összes élettani folyamatot tapasztalja önmagán, s errôl azonmód beszámol a nagyközönségnek, mely ettôl szégyenlôs röhögôgörcsöt kap, s azzal vége is az áhítatnak. Ezt akarta?
    - Pusztán csak leleplezni egy hibátlannak vélt kreatúrát. Na meg feltehetôen gyógyírt találni az ezzel kapcsolatos komplexusaimra.
    - Mondatai mögött szinte folyamatosan ott bujkál az önmagát sem kímélô irónia.
    - Sok tekintetben mazochista vagyok.
    - El tudta magát képzelni a Csinibaba korában, a hatvanas évek elején, tinédzserlányként?
    - Biztosan megvolt annak az idôszaknak is a bája és valószínűleg a kínja is. És persze a körülmények is minden korban hatnak a benne élôkre. Mindenesetre nem hiszem, hogy az alapvetô motivációk mások egy emberben, mint voltak a harminc vagy akár száz évvel ezelôttiekben. Szomjúhozzuk a boldogságot. Ahogy ezt az ütôdött Manci is, vagy az összes többi figura.
    - Ön persze a valóságban nem Manci. Tudom, hogy egyetemre is járt. Igaz, végül kimaradt.
    - Az elejét vagy a végét meséljem?
    - Melyik érdekesebb?
    - Mindkettô rendkívül érdekes...
    - Akkor menjünk idôrendi sorrendben!
    - Volt egy idôszak, amikor buzogni kezdett bennem a tudásvágy, ráadásul ez épp arra az idôre esett, amikor a L'art pour l'art átmenetileg szünetelt, s csak a Holló-Színházban voltak elfoglaltságaim. Szóval, belefért, hogy egyik barátnômmel nekiálljunk gimnáziumi német nyelvű ismereteinket felfrissíteni. Aztán felvételiztünk az ELTE német szakára. Mindkettônknek sikerült. Másfél évig jártam oda úgy, hogy mellette orrba-szájba turnéztunk vidéken a Hollóval.
    - És a tanulmányok megszakadása?
    - Egyre sűrűsödtek a teendôk, ráadásul újjáéledt a L'art pour l'art. Nem volt tovább maradásom az egyetemen. A színészet fontosabbnak bizonyult.
    - Sosem akarja már az egyetemet befejezni?
    - Nem lenne rossz. Talán majd negyvenévesen...
    - Pedig ismert okok miatt ismét megnövekedett a szabad ideje.
    - Ja, arra gondol, hogy nem vagyok már a társulat tagja? Nincs értelme errôl beszélni. A velük töltött tíz évre szívesen gondolok vissza.
    - A Zimmer Feri volt a szakítás oka...
    - ... formálisan igen.
    - A filmet meglehetôsen lehúzták a kritikusok, önnek azonban folyamatosságot jelentett a filmszínésznôi pályán.
    - Nagyon jólesett, hogy Tímár Péter ismét gondolt rám. Örültem, hogy a társulat mellett máshol is szükség van rám.
    - És ha nem lesz több lehetôsége a filmezésre?
    - Azt fájlalnám. Azt hiszem azonban, a színpad is újra megtalál. Most kaptam egy szerepet a Kolibri Színházban, Molière Dandin György című darabjában játszom Angyalkát.
    - S nem szokott önben idônként incselkedni a kisördög?
    - Ezt hogyan érti?
    - Ön nem szokott angyali arccal csalni?
    - Konkrétan mire gondol?
    - Fiúügyekre célzok. Futó flörtök, ez-az...
    - Ha már flört, akkor úszó vagy kiránduló. Futni nem szeretek.
    - Egyébiránt ostromolják?
    - Megállás nélkül. Egy perc nyugtom sincs.
    - Komolyan?
    - Hát persze...

Bányai György