Flaszter
1999. április
A csinibaba
Több mint tíz esztendeje gimnazistaként került be Galla Miklós társulatába - Laár András és Dolák-Saly Róbert mellé. A csapat csak a kilencvenes évek elején mutatkozhatott be a televízióban. Nagy Natália sziporkázó tehetségét az abszurd világában élhette ki: Evettke, kövér kislány, Irénke, valamint a Bombanõ és más egyszerre bizarr és hétköznapi figurák megformálójaként. Aztán jött a Csinibaba Mancikája, majd a Zimmer Feriben egy mellékszerep, amely miatt távoznia kellett a társulatból. Jelenleg szabadúszó, várja a feladatokat, szeretné megmutatni magát klasszikus színészi szerepekben is. Nemrégiben hatvanas évekbeli szirupos melódiákból válogatott albummal lepte meg az abszurdhoz szokott közönséget. A Zsákbamacska minden nõ címû CD kísérõ füzetében korabeli ruhácskákban, az idõszak hangulatát idézõ Rakéta porszívó, s jellegzetes szobabútorok mellõl mosolyog ki ránk az egyik képen bájos mosolyával, másutt démoni magabiztossággal.
 
 
- A Csinibabából ismert Mancika feladta volna a csehszlovák televízió tartalék bemondónõjeként elért karrierjét, hazajött volna és õ készítette ezt a lemezt?
 
- Van köze Mancikához, hiszen a Csinibaba forgatása közben kezdtem el kutatni ez után az idõszak, s a korabeli kislemezek után. Egyszerûen kíváncsi voltam, hogyan szólnak eredetiben azok a dalok, amelyeket modern feldolgozásban hallhatunk a filmben. Eközben találtam rá még legalább száz olyan táncdalra, amelyeknek õrült jó volt a szövegük, s a hangulatuk, stílusuk is tetszett. A korosztályom is nagyon élvezte, sokat mulattunk a szövegeken. A lemez ötletével elõálltam a kiadónál, s kértem, hogy teljesen korabeli hangzásban vegyük fel a dalokat. Egyáltalán nem a Mancika-, vagy a Csinibaba-vonulatot akartam továbbvinni. Ez igazából csak egy kirándulás...
 
- Mi lehet az oka annak, hogy ez a korszak ilyen népszerû lett mostanában?
 
- Ez a stílus kevésbé ismert manapság. A szövegek is meglehetõsen mókásak, bugyutácskák: "kezdõdik a távbeszélgetés", vagy "öröm a közlekedés". A hatvanas évek derûs oldala, a korszak bája nem került eddig elõtérbe, inkább csak a szomorúsága. De hát abban az idõben is megpróbáltak boldogok lenni az emberek - függetlenül a politikai rendszertõl... Igyekeztem olyan dalokat összeválogatni, amelyeket azóta nem dolgoztak fel, illetve olyanokat, amelyek rövid ideig sikeresek voltak, aztán azóta sem vették elõ õket - sem a rádiók, sem az elõadók. A dalok többsége állítólag nincs meg a rádió archívumában sem, csak régi kopott lemezeken. Másfelõl az eddigi tevékenységem eléggé kötõdik a humorhoz. Ezeket a dalokat - mint például A kék öböl címût, amely a legnagyobb giccs, s egyben a leglíraibb is, - mégsem lehet komolyan venni.
 
- Van bennük valami abszurd. Milyen visszajelzéseket kap?
 
- Meglepõ volt, hogy az idõsebb korosztályból sem mindenki ismeri ezeket a dalokat. Nagyon örültem, hogy a fiatalok is értékelték, hogy a táncdalok nem lettek modernizálva. Természetesen akadt, aki azt mondta: ezt az egész stílust nem kedveli, de jól szórakozott. Ezt is meg tudom érteni, hiszen ezt törte szét, és váltotta fel a beat-korszak.
 
- Mi volt az elsõ élménye az abszurddal kapcsolatban?
 
- Gyermekkorban csak olyasmin tud nevetni az ember, ami furcsa. Késõbb, amikor a L'art pour l'art Társulatba hamvas diáklányként bekerültem, a fiúk a turnékon, a próbákon, és a magánéletben is meglehetõsen bizarr sztorik mesélésével próbálták kipuhatolni: meddig lehet elmenni nálam, mi az, amin megbotránkozom. Izgalmas volt egy tizenhét éves fruska, aki rendkívül illetlen szavakat használ, s fura dolgokat mûvel a színpadon.
 
- Hogyan viselte ezeket a próbálkozásokat?
 
- Nagyon élveztem, hogy úgy mondjam: abszolút vevõ voltam ezekre a tréfákra, egyre jobban belejöttem, s nyitottabb lettem. Késõbb már én szorgalmaztam bizonyos dolgokat. Például baletteznem kellett a színpadon, miközben egy öreg ember egy nagyon koszos strandpapuccsal udvarolt nekem. Vállaltam, hogy miközben a színpadon táncolok, s ugrom egyet, valaki a színfalak mögött eltép egy rongyot, mintha szellentenék. De ezeket még tovább is fejlesztettük. Nagyon széles volt az a mezõ, amelyen belül el tudtam képzelni a játékot.
 
 
- Soha nem parancsolt megálljt a fiúknak?
 
- Csak egyszer. Egy nem túl szellemes ötlet volt: vaksötét színpadra mentünk volna be anyaszült meztelenül, s a technikus egy pillanatra felkapcsolta volna a villanyt, majd le. Ezt akkor, tizennyolc évesen nem csináltam meg. Ma már lehet, hogy nem tiltakoznék. Voltak dolgok, amelyekben szemérmes voltam, fõleg, ha valamennyire el lehetett bújni a figura mögé. Imádtam például A bombanõ címû dalt... Ezt a számot én kértem: pukkantsuk ki a lufit. Valószínûleg volt bennem valamiféle komplexus. Laárral közösen írtuk meg a szöveget.
 
- Szükséges-e valamilyen különleges képesség ahhoz, hogy valaki az abszurd darabokat megfelelõen interpretálja a közönségnek?
 
- Biztosan kell egy alkati beállítottság, egyfajta gondolkodásmód. Vannak kiváló színészek, akik erre a mûfajra nem alkalmasak. Itt ugyanis jobban érvényesül, hogy mindenbõl csak annyi kell bele, amennyi éppen szükséges. Se több, se kevesebb. Ezt nem lehet tanítani, erre rá kell érezni. A társulatnak ez volt az egyik erénye: nagyon sok morbid, obszcén, sõt gusztustalan poént megengedtünk magunknak, de lehetett tudni, hogy ez a négy ember nem közönséges, nem alpári, s e mögött valamilyen szellemiség húzódik meg. Igényes, aprólékosan kidolgozott jelenetek voltak, nem öncélú malackodás.
 
 
- Nehéz volt-e csinos nõ létére olyan figurákat játszani, mint Evettke, a kövér kislány, vagy Irénke, a közönséges, ízléstelen nõ.
 
- Egyáltalán nem. Kifejezetten élveztem õket. Ezek a szerepek, bizonyos személyiségjegyek bennem is megvannak, noha egyikük sem vagyok, nem érzem magam bombanõnek, s nem hiszem, hogy olyan agresszív és bárgyú lennék, mint Evettke. A magánéletben nem vagyok a klasszikus értelemben vett színésznõ, nem is tudnék úgy viselkedni. Egyszerûen szeretem ezeket a végleteket magamban megmutatni. Ha van színészi filozófiám, akkor ez az.
 
 
- A figurákat ki találta ki?
 
- A szöveg a fiúk szellemi terméke volt, a karakterekbe nem szóltak bele. Természetesen megbeszéltük egymás elképzeléseit.
 
- Ha jól tudom gyermekkora óta színésznek készül. Mi vonzza a színjátszásban?
 
- Gyermekkoromban valószínûleg az exhibicionizmusom kiélése izgatott, s a közös játék: mindenféle mesejátékokat újrajátszani. Kitalálni történeteket, s a lakótelepen a barátaimmal ezeket megvalósítani. Már akkor imádtam belebújni a kedvenc zenekarom énekesének bõrébe, utánozni õt, parodizálni. Sok mindennek értelmi szerzõje voltam, nyüzsögtem. Aztán felköltöztünk Pestre, gimnáziumba jártam, s megmaradt bennem a vágy a színmûvészet iránt. Akkor már én csapódtam társaságokhoz. Egy picit el is bizonytalanodtam: valóban színpadra való vagyok-e? A magabiztosság eltûnt belõlem. Amikor tizenhét évesen elõször léptem fel a L'art pour l'art Társulatban, az elsõ félév elég nehezen telt: a csoport akkor már egy éve mûködött, a három fiú profi volt. Aztán ez oldódott, hiszen a reakciókból éreztem, hogy a közönség engem is elfogad. A fiúk is sokat segítettek ebben, s akkor egyre inkább kezdtem megtalálni a helyem a színpadon. Azzal együtt, hogy belecsöppentem egy konkrét mûfajba, az abszurdba - amit imádtam -, éreztem, hogy szívesen kipróbálnám magam más mûfajokban is. Rendkívül izgat az a titok, hogy én hogyan felelnék meg egy klasszikus drámai produkciókban. Izgalmas lenne kipróbálni azt az oldalamat is.
 
- Jelentkezett a színmûvészeti fõiskolára?
 
- A gimnázium után, de az elsõ rostán kiestem. Késõbb azért nem mentem, mert tudtam: ha felvesznek, abba kell hagynom a társulattal való munkát. Azt pedig nem akartam. A L'art pour l'art volt a legfontosabb az életemben.
 
- ...amely azóta jelentõsen átalakult. Galla Miklós néhány lapszámmal ezelõtt úgy nyilatkozott a Flaszternek, hogy õ kivált a legendás csapatból, Önt pedig kirúgták. Mi történt tulajdonképpen?
 
- Miklós valóban távozni kényszerült, mert komoly konfliktusok adódtak a fiúk között. Engem azért rúgtak ki, mert elvállaltam a Csinibaba után a Zimmer Feriben egy szerepet. Tímár Péter egy hét forgatási idõt kért. A társulattal akkor próbáltunk egy új darabot. András és Róbert hallani sem akartak arról, hogy forgassak, pláne egy olyan filmben, amelyben Galla Miklós is játszik. Akkor már rossz viszonyban voltak. Nem éreztem kielégítõnek a kifogásukat. A filmben szereplõk többsége is próbált a forgatás mellett. S egy ilyen felkérést a mai világban nem utasíthat vissza az ember.
 
- Milyen most a kapcsolatuk?
 
- Azóta nem is jelentkeztek.
 
- Lát esélyt arra, hogy a híres társulat valaha újra együtt lépjen fel?
 
- Sajnos a fiúk között nagyon megromlott a viszony, ezért nem hiszem. A három fiú volt a társulat szellemi atyja, egyfelé tartottak, csak máshogyan. S ez volt a fantasztikus. Gyönyörû tíz év volt, így volt kerek. Én igazából a mai napig mindhármuknak hálás vagyok, amiért velük játszhattam.
 
- Szerepel a Hotel Menthol címû musicalben, illetve egy Molière darabban is...
 
- Alkalmi mûsorokra is kapok olykor meghívásokat. Felkértek, hogy vezessek le egy bált, egy vetélkedõt. Televízióban nem vállalok ilyesmit, hiszen nem akarom hályogkovács módjára csinálni, másrészt ezeket a showmûsorokat parodizáltam annak idején, elég vicces lenne, ha korabeli szerepeimet játszanám. Vidéki színházi felkéréseknek eddig a lemez miatt nem tudtam eleget tenni, mivel az album elkészítését teljes egészében magam szerveztem.
 
- Amikor az elõbb klasszikus szerepekrõl beszélt, milyen karakterekre gondolt?
 
- Konkrét szerepálmom nincs, bár szívesen játszanék Csehovot, mert imádom a mûvészetét. Talán nem hat szerénytelenségnek, ha bevallom, hogy titkon az is komolyan foglalkoztat, milyen lehet olyan kiváló mûvészekkel együtt dolgozni filmben, mint Szabó István, Bergman, vagy Woody Allen.
Tisztában vagyok vele, sokan vagyunk a szakmában, s ha egy rendezõ egy komoly színdarabot szeretne színre vinni, nem szívesen reszkírozza meg, hogy engem hívjon tragikának... Nem is ismernek annyira, s valószínûleg annak sem örülnének, ha mondjuk Antigonéként színpadra lépve, valaki felkiabálna: ott van Evettke! Az is igaz, nem vagyok az a típus, aki ajánlgatná saját magát. Bízom abban, hogy kapok feladatokat, és természetesen magamban. Remélem megint kitalálok valami olyat, mint a lemez, és egyedül megcsinálom.
Nagy D. Sándor