Kurír
1997. december 5.

Abszurdkirálynõ

A magyarországi abszurd humor királynõje, Nagy Natália sajnos már nem tagja a L'art pour l'art Társulatnak, de mint az alábbiakból kiderül, ez az idõszak kétségtelenül meghatározó része volt pályafutásának és életének.
     - Gyakran találkozni rólad szóló írásokkal. Csak az újságírók keresnek meg, vagy azért a rendezõk is?
     - Eddig inkább várakozással telt az idõ, de most hirtelen megrohamoztak. A napokban három rendezõ is megkeresett, de még egyikkel sem kötöttem szerzõdést, így egyelõre nem szeretnék ezekrõl bõvebben beszélni.
     - Ezek szerint színésznõként tudsz dolgozni, de ha jól tudom, korábban bölcsészkarra is jártál. Tanárnõ már biztosan nem lesz belõled?
     - Ha nem jönnek össze a színházi munkák, akkor elõfordulhat, hogy befejezem az iskolát, de most elsõsorban színészettel szeretnék foglalkozni.
     - Hány éves korodban gondoltál elõször arra, hogy színpadra lépj?
     - Hatéves koromtól otthon is, az iskolában is mindenféle marhaságot csináltam a többiekkel, másrészt a papám révén szép lassan belekóstoltam a színházi életbe, így kialakult bennem egy titkos vágy, hogy színésznõ legyek.
     - Nem volt nyomasztó néha a "Nagy Bandó András lánya" szerep?
     - Kamaszkoromig egyáltalán nem éreztem a hátrányát, de utána szerettem volna magam lenni, és elkezdett iszonyúan zavarni. Amikor 17 évesen bekerültem a L'art pour l'art Társulatba, kézzel-lábbal tiltakoztam minden vele közös megmozdulás ellen. Örültem, hogy a nevembõl nem derül ki, kinek a kicsodája vagyok, és ahol lehetett, ott titkoltam a rokonságot.
     - Nem viselt meg, amikor elõször mégis kiderült?
     - Nem, mert egy idõ után már én sem titokzatoskodtam ennyire. Korábban viszont voltak olyan közönségtalálkozók, amikor arra kérdésre, hogy "tényleg a papád a Nagy Bandó?", azt válaszoltam, "nem tudom", "nem emlékszem", vagy hogy "az én apukám Paul McCartney". Lehet, hogy sokan elmeháborodottnak néztek, de úgy gondolom, nem volt más választásom, mert azt akartam, hogy ne rajta keresztül ítéljenek meg engem.
     - Jól érzem azt, hogy az abszurditás nemcsak a színpadon a sajátod? Mintha egy kicsit a mindennapjaidban is jelen lenne, nem?
     - Igen, gimnazista korom óta a magánéletben is jellemzõ rám. Persze néha eléggé szélsõségesen tudok viselkedni. Képes vagyok iszonyatosan depressziós lenni, máskor meg féktelenül vidám.
     - Vannak sztárallûrjeid?
     - Néha elõfordul, hogy affektálok interjú közben ... Nem mindig sikerül természetesen viselkednem, ha az emberek megrohamoznak autogramokért elõfordul, hogy feszélyez a közönség "túláradó szeretete". Azt viszont nagyon szeretem, ha a környezetem el tud fogadni akkor is, amikor elengedem magam és igazán Natiként viselkedek.
     - Milyen vagy Natiként?
     - A magánéletben inkább visszahúzódó, de tudok infantilis is lenni. És törekszem arra, hogy kipukkantsam azt a léggömböt, amit a közönség fújt fel. Például a "Bombanõ"-ben a színpadon próbáltunk meg lerombolni egy ilyen mítoszt.
     - Ezek szerint nem volt nehéz rávenni téged erre a számra...
     - Imádtam. Andrásnak mondtam, hogy szeretném ezt a "Bombanõ-imázst" így megjeleníteni. Azt élveztem benne a legjobban, hogy együtt lehetett nevetni a közönséggel. Én nem vagyok ez a "Bombanõ" típus, és jólesett kifigurázni.
     - Szerinted igaz az, hogy befutott sztároknál erõs a veszélye annak, hogy deformálódik személyiségük?
     - Igen. Persze nagyon sok függ attól, hogy kirõl van szó. Nem mindig gondolom magamról, hogy befutott sztár vagyok, de ha az ember megtapasztalja a sikert, iszonyú nehéz normálisnak maradni. Néha én is azon kaptam magam, hogy küzdök az ellen, hogy elkábítson az érzés, ám szinte lehetetlen, mondjuk egy dupla elõadás után, amikor kétszer 600 ember tapsolt. A másik ellenpont, amikor érzed, hogy nem jó amit csináltál, és mégis sikered van. Ez is egy meglehetõsen ambivalens helyzet.
     - Láttam egy elõadásotokat, és bizony elõfordult, hogy elröhögtétek.
     - Sokszor megtörtént, hogy egymáson röhögtünk, mert Robi valami új arcot talált ki, vagy rögtönzött elõadás közben. Egyes poénok annyira képtelenek voltak, hogy nem bírtuk megállni nevetés nélkül még a színpadon sem. Az egyik kétperces jelenetet egyszer négy órán keresztül vettük fel. Mi dõltünk a röhögéstõl, a rendezõ már kiment, azt mondta hazamegy. Utána már azon kacagtunk, hogy vajon kibírjuk-e, vagy sem, a rendezõ meg tépte a haját. Nagyon élveztem a társulatban eltöltött 10 évet, de most a sors úgy hozta, hogy váltanom kellett. Így visszatekintve, ez egyáltalán nem biztos, hogy baj.
Szakály Attila