Kurír
1997. december 5.
Abszurdkirálynõ
A magyarországi abszurd humor királynõje, Nagy
Natália sajnos már nem tagja a L'art pour l'art
Társulatnak, de mint az alábbiakból kiderül, ez az
idõszak kétségtelenül meghatározó
része volt pályafutásának és
életének.
- Gyakran találkozni rólad szóló
írásokkal. Csak az újságírók keresnek
meg, vagy azért a rendezõk is?
- Eddig inkább várakozással telt az idõ,
de most hirtelen megrohamoztak. A napokban három rendezõ is
megkeresett, de még egyikkel sem kötöttem
szerzõdést, így egyelõre nem szeretnék
ezekrõl bõvebben beszélni.
- Ezek szerint színésznõként tudsz dolgozni,
de ha jól tudom, korábban bölcsészkarra is
jártál. Tanárnõ már biztosan nem lesz
belõled?
- Ha nem jönnek össze a színházi
munkák, akkor elõfordulhat, hogy befejezem az iskolát, de
most elsõsorban színészettel szeretnék
foglalkozni.
- Hány éves korodban gondoltál elõször
arra, hogy színpadra lépj?
- Hatéves koromtól otthon is, az iskolában is
mindenféle marhaságot csináltam a többiekkel,
másrészt a papám révén szép lassan
belekóstoltam a színházi életbe, így
kialakult bennem egy titkos vágy, hogy színésznõ
legyek.
- Nem volt nyomasztó néha a "Nagy Bandó András
lánya" szerep?
- Kamaszkoromig egyáltalán nem éreztem a
hátrányát, de utána szerettem volna magam lenni,
és elkezdett iszonyúan zavarni. Amikor 17 évesen
bekerültem a L'art pour l'art Társulatba,
kézzel-lábbal tiltakoztam minden vele közös
megmozdulás ellen. Örültem, hogy a nevembõl nem
derül ki, kinek a kicsodája vagyok, és ahol lehetett, ott
titkoltam a rokonságot.
- Nem viselt meg, amikor elõször mégis
kiderült?
- Nem, mert egy idõ után már én sem
titokzatoskodtam ennyire. Korábban viszont voltak olyan
közönségtalálkozók, amikor arra
kérdésre, hogy "tényleg a papád a Nagy
Bandó?", azt válaszoltam, "nem tudom", "nem emlékszem",
vagy hogy "az én apukám Paul McCartney". Lehet, hogy sokan
elmeháborodottnak néztek, de úgy gondolom, nem volt
más választásom, mert azt akartam, hogy ne rajta
keresztül ítéljenek meg engem.
- Jól érzem azt, hogy az abszurditás nemcsak a
színpadon a sajátod? Mintha egy kicsit a mindennapjaidban is
jelen lenne, nem?
- Igen, gimnazista korom óta a magánéletben is
jellemzõ rám. Persze néha eléggé
szélsõségesen tudok viselkedni. Képes vagyok
iszonyatosan depressziós lenni, máskor meg féktelenül
vidám.
- Vannak sztárallûrjeid?
- Néha elõfordul, hogy affektálok interjú
közben ... Nem mindig sikerül természetesen viselkednem, ha az
emberek megrohamoznak autogramokért elõfordul, hogy
feszélyez a közönség "túláradó
szeretete". Azt viszont nagyon szeretem, ha a környezetem el tud fogadni
akkor is, amikor elengedem magam és igazán Natiként
viselkedek.
- Milyen vagy Natiként?
- A magánéletben inkább
visszahúzódó, de tudok infantilis is lenni. És
törekszem arra, hogy kipukkantsam azt a léggömböt, amit a
közönség fújt fel. Például a
"Bombanõ"-ben a színpadon próbáltunk meg lerombolni
egy ilyen mítoszt.
- Ezek szerint nem volt nehéz rávenni téged erre a
számra...
- Imádtam. Andrásnak mondtam, hogy szeretném ezt
a "Bombanõ-imázst" így megjeleníteni. Azt
élveztem benne a legjobban, hogy együtt lehetett nevetni a
közönséggel. Én nem vagyok ez a "Bombanõ"
típus, és jólesett kifigurázni.
- Szerinted igaz az, hogy befutott sztároknál erõs a
veszélye annak, hogy deformálódik
személyiségük?
- Igen. Persze nagyon sok függ attól, hogy kirõl
van szó. Nem mindig gondolom magamról, hogy befutott sztár
vagyok, de ha az ember megtapasztalja a sikert, iszonyú nehéz
normálisnak maradni. Néha én is azon kaptam magam, hogy
küzdök az ellen, hogy elkábítson az
érzés, ám szinte lehetetlen, mondjuk egy dupla
elõadás után, amikor kétszer 600 ember tapsolt. A
másik ellenpont, amikor érzed, hogy nem jó amit
csináltál, és mégis sikered van. Ez is egy
meglehetõsen ambivalens helyzet.
- Láttam egy elõadásotokat, és bizony
elõfordult, hogy elröhögtétek.
- Sokszor megtörtént, hogy egymáson
röhögtünk, mert Robi valami új arcot talált ki,
vagy rögtönzött elõadás közben. Egyes
poénok annyira képtelenek voltak, hogy nem bírtuk
megállni nevetés nélkül még a színpadon
sem. Az egyik kétperces jelenetet egyszer négy órán
keresztül vettük fel. Mi dõltünk a
röhögéstõl, a rendezõ már kiment, azt
mondta hazamegy. Utána már azon kacagtunk, hogy vajon
kibírjuk-e, vagy sem, a rendezõ meg tépte a haját.
Nagyon élveztem a társulatban eltöltött 10 évet,
de most a sors úgy hozta, hogy váltanom kellett. Így
visszatekintve, ez egyáltalán nem biztos, hogy baj.