Galla Miklós a Szenes Andrea Show-ban SZA: Szeretettel üdvözöllek itt velem szembe! Be kell vallanom neked, hogy mielôtt elkezdünk most beszélgetni, volt bennem egy kis szorongás. Ugyanis te annyira precízen fogalmazol, szóval nálad mindig stimmelnek a szóvégek, a sorrend. Nagyon fontos ez a precízitás? GM: Igen. Én valóban arra törekszem, hogy élô beszédben is kerek mondatokat mondjak és nagyon szeretem az állítmányt, az alanyt. És általában egyeztetem is. SZA: Amikor kerestelek telefonon, akkor az üzenetrögzítô volt. És aztán hallottam valakitôl, hogy te mindig visszahívod az embert. És a mobiltelefonod mindig az üzenetrögzítôn van, mert hogy arról nem mersz telefonálni, mert az sugároz és agydaganatot lehet kapni. Te hipochonder vagy? GM: Igen, én hypohonder vagyok. Teljesen pontos ez az információ. Körülbelül egy évvel ezelôtt. Picit több, mint egy évvel ezelôtt költöztem új helyre, ahol nem volt telefon, úgyhogy kénytelen voltam ilyen rádiótelefont venni, mert akkor még nem volt igazi vonalam. És valóban néhány hónap után elkezdett tôle, nem azt mondom, hogy fájni a fejem, de úgy olyan kicsit zsibbadásszerű érzésem lett. Plussz ugye hallottam ezeket az információkat, hogy valóban már fölmerült a gyanú, hogy ez esetleg kárt tehet az emberben. És valóban ezt éreztem is, amikor telefonáltam akkor. Tehát, ha mondjuk abbahagytam és kialudtam magam, akkor elmúlt ez az érzes, és csak akkor kezdôdött újra, ha a rádiótelefont a fülemhez tettem. Úgyhogy biztos, hogy az a zsibbadás-szerű fájdalomérzés az attól volt. És annyira hypohonder voltam, hogy elmentem neurológus professzorhoz és ilyen elektro-enkefalográfos vizsgálatot csináltattam, hogy nekem most agydaganatom van vagy nincs. Nem volt, és hála istennek kaptam rendes vonalat, és most a rádiótelefont abszolút nem használom. Csak arra, hogy az oda bejövô üzeneteket a másik telefonon a normális vonalon meghallgatom. De a rádiótelefon- készülék nincs bekapcsolva, úgyhogy azóta nem is érzem soha ezt a bizonyos zsibbadást. SZA: És más betegséged van? El szoktál képzelni különbözô betegségeket? GM: Igen. Nagyon gyáva, félôs típus vagyok. Ez a neurológus professzor azt mondta orvosi nyelven, ilyen hyperszenzitív figura, tehát nagyon érzékeny ember vagyok ezek szerint. Tehát a legkissebb fájdalomra, vagy érzésre, ami bárhol a testemen jelentkezik, arra odafigyelek és rögtön meg is ijedek. Tehát olyanokra is amire más ember oda sem figyel, észre sem veszi. SZA: Te jó gyerek voltál? GM: Nem. De nem úgy voltam rossz, hogy fizikailag törtem, zúztam vagy ordibáltam volna. Csak például nem tanultam rendesen az iskolában. SZA: Igen, azt olvastam rólad, hogy nem voltál jó tanuló. Beilleszkedtél úgy-ahogy, de nem voltál egy jó tanuló. GM: A beilleszkedés is inkább úgy-ahogy volt, mint beilleszkedés. Szóval igen: nem nagyon érdekelt a tanulás, és ezért aztán nem is nagyon tanultam. SZA: Mi érdekelt? GM: Attól függ, hogy melyik idôszakról beszélünk. Mert a meghatározó két dolog, ami az életemre nagyon rányomja a bélyegét az a humor és a zene. Ez a két dolog érdekel a legjobban a mai napig. SZA: Csak ezzel foglalkoztál. Tulajdonképpen az alkotóművészeknél szinte elôfeltétel, hogy ne legyenek jó tanulók. De haladjunk is tovább. Hogyan is lettél humorista? Ha jól tudom az anyukád újságírónô, az apukád pedig közgazdász, akiról tudjuk, hogy Szentesen szaxofonozott. Tulajdonképpen mennyire gondolod, hogy a családtól kaptad ezt a sajátos humort, amit ismerünk tôled? GM: Nyílván, mert genetikus indíttatás. De nem olyan fajta, hogy humorista lett volna, valamelyik felmenôm. De nyílván tôlük kaptam, ilyen értelmiségi család, olyan gondolkodó típusú, szóval nem olyan handa-bandázó link emberek vannak a családomban. Úgyhogy így. SZA: De humorizáló emberek vannak a családban? GM: Persze, apukám is írt például a munkahelyérôl annakidején humoreszket, anyukám is mint újságíró elôfordult, talán egy-kettôt életében írt. Tehát jó humorú emberek mind a ketten. Nem ez az életük természetesen. Nekem ez lett az életem, kiskoromtól kezdve, mindig ilyen színe... Na ezt a mondatot újrakezdem, mert nem sikerült. Ki kell szerkeszteni. Szóval engem kiskoromtól fogva a színes dolgok vonzottak, még azt is vállalom, hogy tarka-barka dolgok, minden szempontból, szó szerint is, meg a szó átvitt értelmében is. SZA: Nagyon megragadott engem, hogy most nem mondtál végig egy mondatot. Elrontottad az alanyt meg az állítmányt. És azt mondtad, hogy kezdjük újra. Ez nekem annyira furcsa, mert én úgy érzem mindig, hogy az emberi kommunkikáció pont egy befejezetlen mondat, egy befejezetlen kérdés, az nyitás a másik felé, hogy fejezze be ô. Hogy ne legyünk annyira tökéletesek önmagunkban. GM: Ilyen is van az életemben. De most ugye ilyen nyilatkozattétel közben igyekszek kerek lenni. SZA: Köztudott rólad, elolvastam számtalan újságcikket, számtalan nyilatkozatot. És majdnem mindegyikben benne van, hogy te egyedül élsz. És hogy erre büszke is vagy. Neked ez így jó? GM: Büszke azért nem vagyok. Így élek, ez igaz. Soha így ezt nem fogalmaztam meg, hogy büszke vagyok. SZA: Nagyon öntudatosan szerepel nyilatkozataidban. GM: Igen, ezt direkt alakítottam így. De ha bárki más másképp alakítja, akkor neki az a jó. Szóval nem gondolom azt, hogy ez jobb, mint bárki másnak az élete. SZA: Hány éves korodtól élsz is egyedül? GM: 20. SZA: De egy tudatos dolog volt ennek a fenntartása? Szükséges ahhoz, amit csinálsz, vagy ez úgy adódott? GM: Ez adódott is, és most meg már annyira berögzôdött, hogy most már nehezen tudnék rajta változtatni. Óriási áldozatot követelne tôlem, annyira megszoktam. SZA: A nagy humoristák valahol a lelkük mélyén nagyon szomorú emberek. GM: Igen, köszönöm,hogy engem nagy... de a kis humoristák is. Szóval mindenkinek van magánélete, függetlenül attól, hogy nagy humorista vagy kicsi. Igen, az ember szomorú is, meg vidám is. Elôfordul az emberrel, hogy szomorú. SZA: Szomorúnak tartod magadat? GM: Nem. Mindig bízok a jövôben. Akkor is mindig bíztam a sikerben, amikor sorozatosan kudarcokat éltem át. Akkos is mindig optimista voltam. Akkor se fogtam soha a körülményekre, hanem tudtam, hogy én nem tudok kommunikálni a közönséggel, mint zenész. Akkor zenekarban játszottam és tudtam, hogy nem elég jó a hangom, nem tudok jól kommunikálni a közönséggel és ezért nincs sikerem. Nem azért, hogy mittudom én, mert elnyom az állam. És szerencsére nem hazudtam magamnak, mert igaz volt, és így jutottam el a sok kudarc után, hogy egyszercsak jött egy pillanat, amikortól kezdve már siker kezdett lenni. SZA: Hogyan képzeled el saját magadat három év múlva? GM: Hát biztos három év múlva is különbözô tévé-műsorok elôkészítésén fogok fáradozni, mint most. És biztos, hogy valamilyen fellépések is lesznek valamelyik formációval. SZA: Magánéleteddel mi lesz? GM: Biztos, hogy egyedül fogok élni. SZA: Miklós te hoztál nekünk valamilyen ajándékot. GM: Igen, mert tulajdonképpen az egyik legfontosabb dologról még nem is beszéltünk, csak a L'art pour l'art-ról, meg a Holló-Színházról. De most emiatt, hogy a Holló-Színház egy pár éves pihenôt tart, van egy új produkció, amely azt a funkcióját átveszi a Holló-Színháznak, hogy angol jeleneteket interpretál magyar nyelven, ilyen színházi elôadás keretében. Ez pedig a Galla és Dózsa produkció. Tehát ez egy duó, de van egy közreműködônk is, végül is hárman vagyunk a színpadon. Fölfedeztem egy nagyon tehetséges, nagyon fiatal debreceni srácot, Dózsa Gergelyt. A Galla és Dózsából ô a Dózsa. 17 éves, de máris van színházi múltja. És egy nagyon látványos, és annak ellenére, hogy 2+1 szereplôs mégis nagyon színes és változatos színházi estet játszunk. Címe: Csúcsforma. SZA: Csúcsforma. Akkor nézzünk is meg ebbôl búcsúzóul egy jelenetet. GM: Igen, ezt most akkor el kell magyarázni, mert egy szabadtéri felvételt fog látni a kedves közönség. Az hogy lehet, hogy egy színházi műsorból való egy részlet? Ez úgy van, hogy ebben az elôadásban van néhány vetített jelenet is. Nemcsak élô, színpadi jelenetek, hanem elôre fölvett, nagy vászonra kivetített jelenetek. Amit most látni fognak a kedves nézôk az az egyik ilyen.
1996 tavaszán A riport