UniverZoom
1998. december
- Interjú Nagy Natáliával
-
-
- UniverZoom: Mi van veled mostanában? Hogyhogy még
nem tûntél fel valamelyik kereskedelmi adó sztárjaként?
- Nagy Natália: Elég sokszor hívtak már
ilyen "mûsorvezetésekre". Szívesen mondanék
igent, de ez nem az én mûfajom, sajnos nem vagyok az a típus,
aki így rendelésre tud viccelõdni. Ráadásul
ezek a dolgok nem igazán izgatnak. Inkább azt szeretném,
hogy olyan rendezõk hívjanak fel, akiket sokra tartok - vagy,
hogy olyan színészekkel játszhassak, akiktõl
lehet tanulni. Jó lett volna Chaplinnel forgatni, de szeretem Szabó
Istvánt, Tímár Pétert és Woody Allent
is. Fontos, hogy minél több emberrel lehessen együtt játszani,
izgalmas is és új impulzusokat adnak. Pogány Judittal
például nagyon jóba lettem a Csinibaba forgatása
alatt, rengeteget tanultam tõle.
- U.: Nem volt irigykedés vagy féltékenykedés
abból, hogy te nem jártál fõiskolára,
mégis "híres mûvésznõ" vagy?
- N.N.: Nem, azt hiszem senkinek nem volt ilyen problémája.
Jó haverok lettünk, forgatás után beültünk
az autóba, elmentünk dumálgatni jó kis helyekre,
nagyjából ugyanaz ment, mint a filmen, csak harminc évvel
késõbb. Mindnyájan élveztük, hogy "idõutazhatunk"
a 60-as évekbe, és persze azt is, hogy a nagy öregekkel
egy filmben játszhatunk és hogy egyáltalán
filmezhetünk. Szerintem senki nem gondolt a forgatás alatt
arra, hogy ez a film olyan sikeres lehet, mint lett. Közhely, de tényleg
csak játék volt.
- U.: Szerinted van már akkora neved, hogy ne kelljen sorban
állnod a szerepekért?
- N.N.: Szerintem nincs. De sorban állni sem szeretnék,
úgyhogy próbálom megtalálni azokat a dolgokat,
amiket szeretek és inkább magam veszem kézbe a "sorsomat".
Valahogy így született meg a lemezem is. Úgy éreztem,
ezeket a dalokat szívesen énekelném. Emellett persze
boldogan játszanék komolyabb darabban, de lehet hogy engem,
mint "beskatulyázott, abszurdban tevékenykedõ
színésznõt" még nem igazán mernek
berakni egy tragédiába vagy egy Shakespeare drámába.
Most az Operett Színházban a Hotel Mentholban játszom.
Amikor az elsõ elõadáson megjelentem a színpadon,
egybõl beüvöltözték, hogy "Evettke"!
Na most ugyanez egy Shakespeare-darabban elég érdekes lenne...
- U.: Kicsit visszalépve az idõben: mikor és
hol kezdtél el színészkedni?
- N.N.: A Veres Pálné Gimnáziumba jártam,
ott alakítottunk egy kis színjátszó társulatot.
Tizenhét éves voltam, amikor csináltunk egy Karinthy-estet
illetve kettõt és az egyiken tök véletlenül
ott volt Galla. Az elõadás után elkérte a számomat
és hamarosan felkeresett. Aztán találkoztunk és
elég gyorsan összebarátkoztunk. Negyedikes voltam, amikor
bekerültem a L'art pour l'art-ba és egy évvel késõbb
(88-ban) már folyamatosan turnéztunk. Akkoriban kezdtük
el forgatni a Jön a medvét meg az elsõ Vastyúkokat.
- U.: Hogy születtek a poénok?
- N.N.: Volt, hogy spontán, turnén, buszon, vacsora
közben vagy a szálláson - mindegy, hogy hol voltunk,
a poénok jöttek maguktól, aztán összeírtuk
õket, de elõfordult az is, hogy direkt az írás
miatt jöttünk össze; ilyenkor próbáltunk arra
koncentrálni, hogy most szép lassan meg kell születnie
az új darabnak... Sokat röhögtünk.
- U.: Ki vitte a prímet a Társulatban?
- N.N.: Senki. A három fiú volt a szellemi atyja
a Társulatnak. Imádtam ott lenni az "írásokon",
késõbb én is bekapcsolódtam. Az elsõ
dalom szövegét, a Bombanõt, Laár Andrással
írtuk közösen. Hamar kiderült, hogy négy elég
különbözõ egyéniség vagyunk, de mégis
mind a négyen egy felé tartunk: ugyanúgy Karinthy
és Örkény a kedvencünk a humorban; mindnyájan
imádtuk a Monty Pythont, amit Miki révén ismertünk
meg, a zenében pedig ugyanúgy szerettük többek között
az Illést, az Abbát vagy a Yes együttest. Sok kapcsolódási
pont volt.
- U.: Ha már a zenénél tartunk: most jelent meg
az elsõ önálló lemezed, melyen olyan régi
magyar dalok hallhatók, amelyek közül - bevallom - egyet
sem ismerek...
- N.N.: Ezek a dalok az ötvenes évekbõl és
a hatvanas évek elejérõl származnak, tehát
a beat-korszak elõtti világból, éppen ezért
nagyon ártatlanok, nagyon romlatlanok, naivak, kicsit bárgyúk,
kicsit ostobák - ráadásul a mai fül számára
a szövegük mindenképpen vicces, a zenei világuk
pedig olyan, ami szinte már nem létezik. Fontos volt számomra,
hogy olyan dalokat válogassak össze, amelyek akkor sikeresek
voltak, de azóta nem nyúlt hozzájuk senki. Olyan számok,
mint például az "Ajajaj" vagy a "Gesztenyepüré",
elõfordul, hogy még egy negyven éves embernek sem
mondanak semmit, pedig lehet, hogy annak idején, hat-nyolc évesen
valahol hallotta õket. A fiatalok számára mindenképp
kuriózum.
- U.: Honnan jött az ötlet, hogy ebbõl a korból
válogass?
- N.N.: Amikor a Csinibabát forgattuk, elkezdtem felkutatni
a filmben elhangzó feldolgozások eredetijét. Kíváncsi
voltam, hogy például a "Bikiniben láttam meg
õt", amelyet Lovasi András dolgozott fel, milyen lehetett
eredetiben. Közben a barátaimmal elkezdtünk ehhez hasonló,
régi lemezeket gyûjteni, úgyhogy hamarosan rengeteg
recsegõ-ropogó, pecsétes kislemez gyûlt össze.
Ahogy elkezdtem õket végighallgatni, szép lassan beléjük
is szerettem, aztán hirtelen jött egy ötlet, hogy ha már
ennyire szeretem ezeket a régi, vidám slágereket,
miért ne osztanám meg õket másokkal is? Felkerestem
a lemezkiadót meg a zenészeket és nekiláttunk.
Arra törekedtem, hogy a számok minél korhûbben
szólaljanak meg, a lemez külleme és a rajta lévõ
szövegek pedig szintén idézik az akkori stílusjegyeket.
Kicsit bugyuták.
- U.: És mi a helyzet a koncertekkel?
- N.N.: Mostanában rövid, öt-hat számos
ízelítõket adok a lemezrõl, aztán a
jövõ tavasszal pedig szeretnék egy önálló
estet csinálni, amiben már próza is lenne.
