Balázs Miklós versesköltüneményei

... és midõn a költészetnek valami olyan kimondhatatlanul megfoghatatlan, érzéki mélypontjára érkezett, amellyel ember azelõtt még nem találkozott soha, eltûnõdött azon, hogy mennyi gyönyörû, csodaszép, fantasztikus, mámorító élmény létezik még a költészeten kívül, aztán rájött, hogy az sem mindig olyan ám, mint amilyennek elképzelte azelõtt, mielõtt szembetalálkozott vele. Sõt! ...

Épp, amikor reám szakadt a délibábos harangvirág

Kikelettel kelve, rózsaszín felhõkbe burkolózva
Siettem a teljes odaadás eszményképekkel díszített
Örökkévalóságának erdejébe,
S akkor egyre csak jött egy hang,
A hang, amelyhez egyre közelebbinek éreztem magam,
S megtántorodtam én a mézédes illatok kedves harmóniájában
Épp, amikor reám szakadt a délibábos harangvirág.

Könnyes szemekkel vizsgálom, miként is fekszik el tétován
az az irdatlan nagy mozdony azon a népes nagycsaládon,
Miközben egyre csak rájövök, hogy én ezt senkinek se kívánom.

Ha kell neki a sütõtök,
Hát adjatok néki!
Ha kell neki a sóska,
Hát adjatok néki!
Ha kell neki a lekvár,
Hát adjatok néki!
De ha kell neki a szárazra dinsztelt ólommártással beprüszkölt csótányos nokedli,
Akkor nehogy adjatok néki belõle,
Hisz ki kell vinnem azt magammal a birkáknak holnap a legelõre!

Hagyjatok már békén!
Nyugton énengemet!
Sokkal jobban lennék,
Ha nem nyúznátok a képemet!

Azon vagyok régen,
Hogy hamar meggyógyuljak,
De ha ez nem tetszik,
Menten fel is rúglak!

Hagyjatok már békén!
Nyugton énengemet !
Pár napom van hátra,
Hát belõlem vegyetek!

Bárcsak álmodnék a Tavaszról!
A lágy liliomszirmok hamvas ölelésérõl!
A zöld mezõ üde frissességérõl!
A virágok pompázásának harsány színkavalkádjáról!
A reszketõ facsemeték sziréni táncáról!
A lélegzetelállító muzsika mennyei megváltásáról!
A vízesés tisztaságának csillogó szépségérõl!
A mindenkori völgyek játékos hullámzásáról!
Vagy bánom is én, csak álmodnék már valamirõl.

Tapogatózik a Pali,
Bár ne tapogatózott volna,
Nem csattant volna akkorát
Orcáján Zsuzsika nagy pofonja.

Arra várva, hogy egyszer majd felfigyelnek rá,
Ült a kerítés tövében egy kisgyerek,
Akinek emlékeiben valami dereng,
Hogy egyszer a nagyapja is így csinált valahogy,
Utána meg jó nagy ember lett belõle,
És le kellett vennie fejérõl a kalapot,
Ha felszállt egy villamosra,
A sok ember meg tágított elõle,
Szóval nem élt rosszul a vén öreg.

A hátamon fekve
(avagy egy betegség kialakulásának folyamata négy felvonásban)

Az oldalamon fekély nõtt ki,
A hasamon egy nagy lóláb,
A hátamon fekve vizsgálom,
A pókok a hálót miképpen fonják.

Szanaszét löveglett
Kicsiny fülem nedve,
Miközben a fejemet nyomogatja
A satuba a Béla bácsi veje.

Nem csorog már nyálam
Saját magam ölibe,
Szabályozni tudom a folyást,
Mikor menjen és kire.

Teljes jókedvemben
Állok az utcán csendben,
És a sok ember nem érzi már a bûzt,
Mikor elmegy mellettem.

Csak ajánlani tudom a sóska-lekvárt,
Finom az íze, csodás az illata,
Eddig még egyszer sem szaladt el,
Mindig megvárt,
Hiszen a sóska-lekvárnak nincsen lába,
Sem orrlyuka,
Amivel érezhetné iszonyatos önmagát,
Ha már egyszer valaki bekebelezte,
És az ülõkén keresztül elhagyta tulajdonosa valagát.

Mint a gumilabda a lejtõn,
Szélsebesen és meghitt könnyedséggel,
Mit sem törõdve a szembeszéllel,
Gurult le orcámon a gombóc,
Egyszerre kitömve folyadékkal és péppel.

Tépett hajjal, lelógó tekintettel,
Szanaszét himbálózó végtagokkal,
Keserves lelkiállapotban csengettem be hozzád,
Amikor te éppen mustárban fürödve emésztetted gondolataidat.

Rád gondolok,
Mikor felkel reggelente a verõfényes Nap,
Rád gondolok,
Mikor rózsaszín lepelbe burkolóznak a felhõk,
És akkor is rád gondolok,
Mikor te ügyetlen mozdulatokkal próbálod meg a füledbõl kipiszkálni azt a sok
mindent, ami az évek során úgy összegyûlt ott neked.

Jó a dolga a mamának,
Egész nap csak kötöget,
Közeleg a napja a halálnak,
Rabja lesz neki a vén öreg.

Kint a parton egészen más,
Mint bent a szoba árnyékában,
Ahol is nem kell minden percben attól tartani,
Hogy felgyülemlik az embernek valami az ágyékában.