Bizony.
Chepel, 1994. március 5. (vagy 8.). Mindegy.
Ódon, roskatag, festett falú bérház, melynek belsô körfolyosója a titkos
gang. Ezen sok láb és egy tevékeny söprű, fűzfa fajtájú. Itt gyűlik a banda,
marconán, antiszociális tekintettel. Egy valódi öregasszony állandóan söpör
a lábuk között, kerülgeti ôket, kik fel-felugranak, hogy alattuk is tudjon
seperni, ez néha kicsit megszakasztja a társalgást, mely így kezdôdik:
Fônök: - A pokoli terv a következô. Kiraboljuk a ... -papírt vesz elô- ...az
Országos Takarékpénztár kerületi fiókját -papírt elteszi.- Valamennyien
pólóban megyünk. (Ugrik egyet a söprű miatt.) Egy nagy Á lesz rajta. Világos,
hogy miért?
Csend, az elmélyült töprengésé és ugrálásé.
- Mert nekem jól áll? -merészkedik elô egy válaszkérdés.
- Nemcsak. A zsarukkal elhitetjük, hogy átlátnak rajtunk.
Zene: sátáni fortévé erôsödik.
- A fiók széfje tele van aranyrúddal, ezeket fogjuk megszerezni...
A valódi öregasszony most lopakodva távozni akar, folyamatosan
söpörve, egész a kapuig, ahol a járdát söpri egy mesterséges öregasszony,
szintúgy fekete kendô, bundabugyi sejlés stb., csak éppen szakállas.
Immár ketten söpörnek egyhelyben, vadul, ide-oda pillantgatva. Hirtelen
söprűt cserélnek, és a mesterséges öregasszony lassan elsöpör: tova.
Helyszín a rendôrség. A felügyelôk magnót hallgatnak, amibôl precíz
szabályossággal szól a söprés.
Magnó: - srrrr...srrr a pokoli tervsrr...kiraboljuk a srrrr takarékpénztár
kerüsrrrrját. Valamennyien posrrr gyünk. Világosrrrért? Srrr... srrr...
mert nekem srrr nemcsak srrr a zsarukkal srrr hogy srrr nak rajtunk...
srrr... srrr...
A felügyelô kikapcsolja. - Ettôl a rohadt söprűtôl a felét sose halljuk. Na
mindegy, a lényeget tudjuk. Három álcázott járôrkocsi menjen azonnal az SZTK
elé.
- Miért nem inkább az OTP elé?
- Mert ôk is összekeverik.
Az álcázott járôrkocsik parkolnak az OTP-fiók elôtt. A kocsik oldalán a
ZSARUSÁG feliratot leragasztották csomagolópapírral meg döglött
farkaskutyákkal, kettô tetején a sziréna és a villogóra vesszôkosarakat
borítottak, a harmadikra már csak rendôrzubbony jutott.
Felbukkan a banda.
- Köz? -szól rádió-adó-vevôjének mikrofonjába az alfelügyelô. (A mikrofon
egy rendôr fülében ér véget, aki a hátsó ülésen rádiókat ad-vesz az ablakot
leeresztve kis pulton, egyfajta mobil bizományi rádiótrafik ez. Kint az utca
népe sorban áll és kb. minden második /az eladók/ kezében irdatlan nagy,
régi, büdös rádió. Kép kimerevítve, csak adásvételkor, azaz beszédkor
elevenedik meg. A vételre kapcsoláskor az eladás szünetel, ill. fordítva.
/A következô epizódokban, ha lennének, láthatnánk, hogyan működik mindez
száguldó mozgásban./)
- Ki az vajon? -kérdezi a felügyelô a központtól, ahol ugyanúgy dúl a
rádiósüzlet.
- Az alfelügyelô. Itt vannak. Át látunk rajtuk.
- Jól teszitek. Hazajöhettek.
- Kösz -és elzúgnak.
Az OTP-ben.
- A kulcsokat! -rivall a pénztárosra az elsô rabló.
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
És így tovább. Az elsô rabló egyre nehézkesebben mondja a de-ket, kidôl. Ekkor
felváltja a második. Megy tovább a nem-de. A pénztáros derekasan állja a sarat.
A második rabló is kezd fáradni.
Mindezalatt a rendôrségen.
Mindenki visszatért és élvezettel olvasgatnak Shakespeare-t, Goethét, Kantot,
ilyesmiket. Egyikük azonban fel-felpillant, látszik rajta, hogy szeretné
megosztani olvasmányát a többiekkel.
- Melyik is a pá betű?
Csodálkozva néznek rá.
- Nekem még nem jött -feleli valaki a leggyorsabban.
-Hagyd ki -legyint a másik.
- A kis pá vagy a nagy?
- Jókat kérdezel. Gyere ide nézd meg. Én erre gyanakszom -bök egyet a könyvre.
A másik tanácstalanul áll mögötte.
- Várjunk ezzel még. Majd ha megjön a Feri. Neki van nyilvántartása.
És megjön a Feri. Elég neki egyetlen futó pillantás, már lapozza is ábécés
könyvét (egy közréti panaszkönyv) és döngi:
- Az a csô.
Az OTP-ben még mindig megy a nem-de. Már három rabló masszírozza állkapcsát,
tapogatja fejét a szônyegen fetrengve. Mindhiába.
- Ez így nem fog menni, csel kell -dünnyögi a Fônök.
(Kép félig homályos, álmot sejtetô: a Fônök lép a pénztároshoz.)
- Nem! -mondja a pénztáros.
- De! -konokkodik a Fônök.
- Nem!
- De!
- Nem!
- Nem!
- De!
Csend. A pénztáros arcáról lelohad a diadalmas ellenálló mosolya, szívná
vissza szavát, de késô, a Fônök eltévesztette vele. Tudja, hogy ilyenkor
mi a decens, megadóan nyújtja a kulcsot.
(Kép kitisztul.) A Fônök leváltja emberét.
- Nem!
- De!
- Nem!
- Nem!
- Ha nem, hát nem -rándít vállán a pénztáros és huncut rókásan dörzsöli
kezét.
A Fônök agyát ellepi a harag, elôkapja pisztolyát.
- Lábakat fel!
A pénztáros engedelmesen kézen áll. A Fônök belelô az egyik combba.
- Ej!...nstand van és mégis én kapok golyót! -rikkantja a pénztáros
boldogan.
- Elég a lelkesedésbôl!
- Letehetem?
- Le.
A pénztáros elzuhan az asztal mögé.
- Hol tehát a széfkulcs?
- A nagylábtörlô alatt.
Kirohan a banda, meglelik a széfkulcsot. A pénztáros közben szüntelenül
tápászkodik és egyenletesen veszít, veszít: vért. Nem csoda, hisz két rabló
rulettet rak a pénztáros mellé, aki kihúzza az asztal legalsó fiókját.
- Még két palackkal a piros 18-ra!
Vérre megy hát a játék. A palackok azonban, mivel tartalmuk nullás vércsoportú
-rajtuk a felirat- a bankéi lesznek.
Közben a többi rabló kinyitja a széfet és elkezdi kipakolni az aranyrudakat.
Körbeállnak és egymásnak adogatják, így a rudak mindig visszakerülnek a
széfbe.
- Hejj, van itt arany bôven -bólogatnak örömmel.
Ezalatt a pénztáros, míg egyik kezével rulettezik, a másikkal lopakodón az
asztal lapjának alján lévô riasztó csengô felé nyúl. (Karácsonyfacsengô lóg
onnan, kis cérnával, harangkötél-elven működik.)
Keze remeg, homlokán izzadság gyöngyöz, szája összepréselve, és már-már
eléri, de negyed milliméter még hiányzik. Ólomsúlyúnak érzi kezét, s ez
látszik az arcán, mely szürkül.
A két rulettezô rabló is észleli, hogy a pénztáros hamuszínű.
- Fônök, túl sok vért veszít -sepernek be újabb két palackkal.
A Fônök, aki eddig a pakolást ellenôrizte és a vonalakat huzigálta
határidônaplójába, odapillant.
- Nyújtsatok neki elsôsegélyt.
Az egyik rabló telefonhoz lép és tárcsázza a 07-et.
- Kérünk egy elsôsegélyt az SZTK-fiókba.
A pénztáros közben tovább tápászkodik lopakodón a vészcérna felé, még kevésbé
éri el, a banda az e-ej uhnyemet énekelve pakolgat, a Fônök rovátkol.
Az ajtóban hirtelen megjelenik egy nagyon magas, vékony férfi, bíboros
szerű ruhában, süveggel, spirálbottal. Ruháján ott a hímzés:
...a rendôrség ablakát bevágja a szél, csilingelést hoz, leteszi.
- Ez az SZTK-ból jön! -ugranak fel. Gyorsan könyvjelzôket tesznek oda, ahol
épp tartanak, de legalább valahova, és elrohannak. Egyikük még visszaront,
az asztalon felejtette személyi igazolványát.
A banda megbilincselve, a széfen rajta van ismét a tábla: ZÁRVA.
- Hogy csinálta? -kérdezi a felügyelô a pénztárost.
- Sok vért vesztettem, és hiába nyújtottak nekem elsôsegélyt, csak nem tudtam
elérni a vészcérnát. Ólomsúlyúnak éreztem a kezem. Akkor jutott eszembe,
hogy ha levágom a körmeimet, könnyebb lesz a kezem súlya. Szerencsére mindig
van nálam olló. Hát... így történt.
- Gratulálunk. Maga nagyszerű ember. Sajnálja a körmeit?
- Hát... még ráértem volna a nyírással, de... majd kinônek -legyint megbékélt
mosollyal.
A Belügyminisztérium 1987/231/b. rendelete értelmében a bankpénztárosokat
biztonsági megfontolásból el kell látni körömvágó ollóval, és ebben a
munkakörben nem engedhetô meg, hogy a felénél bármikor is rövidebb legyen
körmük kilógó hossza.
Wágner B. György