,,Nem gyökeret akar látni a közönség"

Galla Miklós ötéves tervet készített: úgy döntött, 2000-ig fizetés nélküli szabadságra küldi a Holló-Színházat, hogy aztán a népakaratnak engedve annál látványosabb legyen a comeback, az addig hátralévõ idõt pedig az új CD-re és a Besenyõ család szilveszterére készülõ L'art pour l'art Társulat mellett egy harmadikos gimnazistával tölti ki - igazi debreceni diák, ex-Nyilas Misi. A Galla + Dózsa duó angol humoreszkekbõl álló estje október közepén indult, címe: Csúcsforma.

Magyar Narancs: Van koncepcionális különbség a mostani műsor és a Holló-Színház estjei között?
Galla Miklós: Nincs, a jelenetek válogatásánál ugyanaz a szempont érvényesült: legyenek szellemesek, humorosak. Egyik estnek sincs tematikus koncepciója.
MN: Ha nem akart mást csinálni, akkor mi a váltás oka?
GM: Nem az, hogy szellemileg mást képviseljenek a jelenetek, nem is tudnék másfajta színházat csinálni, de igényem volt arra, hogy egy lazább, kevesebbet próbáló társulat után valami sokkal kidolgozottabbat csináljak - anélkül, hogy bármelyiket a másik elé helyezném. Még soha nem dolgoztam színésszel: a Holló-Színházban, Nagy Natálián kívül, csupa zenész volt - és van, mert annak ellenére, hogy most pihen, a Holló-Színház létezik -, és igaz, hogy a kora miatt Dózsa Gergõ se kész színész még, de a munkamódszere a hagyományos színészeké. Ezt csinálja gyerekkora óta. A Debreceni Csokonai Színházban játszott a Légy jó mindhaláligban és más darabokban. Négy éve ismerem, bizonyos dolgokban a korához képest meglepõen érett, másokban meg épp eléggé infantilis, és abszolút érzi ezt a műfajt. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy ilyen fiatalon profi szituációba helyezhetek valakit.
MN: Olyan erõs egyéniség, hogy 17 éves koréban õ képviseli azt a hagyományos színházi módszert, amibe Galla Miklós 15 év színpadi rutinnal megpróbál belehelyezkedni?
GM: Igen, ezért határoztam el két éve, hogy szeretnék vele dolgozni. Debrecenben vagy hatvanszor játszotta Nyilas Misit, és mindig megríkatta a közönséget, negyedórás vastapsokat kapott. Meghívták a Kölyökidõbe is, méghozzá annak a statiszta szerepnek a nyomán, amit a Légy jó mindhalálig második szereposztásában alakított.
MN: Hogyan figyelt fel rá?
GM: Az 1991-es szezonban Debrecenben havonta működött Holló-Klub. Pinczés István, a Légy jó rendezõje kérdezgette, hogy miért nem a L'art pour l'art-ral vagyok, miért a Hollóval, csupa akkor még kevéssé ismert fiatallal. Elmondtam, van bennem egy felfedezõösztön, soha nem csak a saját szereplésemmel törõdtem, az is érdekelt, hogy mások sikerét elõsegítsem. Novák Peti ( a Holló-Színház tagja, a Kimnowak együttes énekese - a szerk. ) is már 15 éves korában színpadi egyéniség volt A Cég együttesben, bement rá a közönség. Csak zárójelben: a L'art pour l'art is az én ötletem volt, én beszéltem rá Laár Andrást az elsõ önálló, humoros, prózai estre. Van a tehetséges embereknek egy nagyon szűk csoportja, akikrõl úgy érzem, nekem dolgom van velük. Na szóval, Pinczés István beszélt nekem Dózsa Gergõrõl, akire emlékeztem is a tévébõl. Hónapról hónapra találkoztunk, próbálgattunk jeleneteket, meghívtuk Holló-Táborba, ott ugrott ki igazán a többi fiatal közül. Voltak ellenhangok, hogy mit akarok egy 15 éves gyerekkel, de én akkor is tudtam, hogy két év múlva 17 lesz, és lám, most épp annyi. És amit még senki se tud, hogy egy év múlva meg 18 lesz.
MN: A hagyományos színház érdekli?
GM: Nem, inkább a színészek. Úgy látom, a színházi élet nagy része abból áll, hogy nagyon tehetséges emberek játszanak unalmas elõadásokban. Ezért is érdekel, hogy egy ,,hagyományos" színész, aki valóban nagyon tehetséges, hogyan viselkedik ebben a műfajban. Ilyen fiatalon én messze nem voltam ennyire rátermett, mint Gergõ.
MN: Mivel foglalkozott akkoriban?
GM: Újságíró akartam lenni, a Pest Megyei Hírlapba kulturális cikkeket, a Magyar Ifjúságba könnyűzenei cikkeket írtam külsõsként, a Lúdas Matyiba humoreszkeket. 1979 körül hagytam abba, amikor az Ikarus együttesbe kerültem. Idõm se nagyon engedte, de etikailag is furcsa lett volna, hogy miközben az egyik zenekarban játszom, a másikról kritikát írok. Az még ma is elõfordul, hogy megírom magunkról a cikket, ilyen informatív anyagokat, egyes szám harmadik személyben, hogy épp mit csinálunk, sok újság örül neki.
MN: Hogyan ismerte meg a Monty Pythont?
GM: Elõször a Gyalog-galoppot láttam, de akkor még nem tudtam, hogy ez egy együtt dolgozó csoport műve. Aztán amikor 1983-84-ben fél évig kinn voltam Angliában, az unokaöcsém elvitt az Élet értelme című Monty Python-filmre, egyébként ez volt az utolsó közös munkájuk. Kétszer is megnéztem, annyira tetszett, és ettõl fogva beleástam magam a csoport életművébe, megszereztem mindent, amit csináltak, videókat, könyveket, lemezeket. Minden ember ízlése egy céltábla, az enyémnek õk a közepébe találtak.
MN: Hogyan érte el, hogy az angliai fél év során zenészként felléphetett kis klubokban?
GM: Azt terveztem, hogy kint maradok, ezért egy egyszemélyes műsort készítettem. Magnón voltak az alapok, arra énekeltem és táncoltam. Mivel a szövegek magyar változatát Laár András írta, én csak angolra fordítottam, megkértem, rajzoljon a szövegeihez jópofa illusztrációkat, amiket diáról vetítettem. A koreográfiába beépítettem a vetítõ kapcsolójának a nyomogatását. A nagynéném - '56-ban ment ki - akkori élettársa, foglalkozására nézve vágó, ismert egy Simon Napier-Bell nevű embert, aki régi róka a szakmában, a 60-as években dolgozott David Bowie-val, ismerte Brian Epsteint, akkor meg éppen a Wham! együttest, George Michaelt menedzselte. Elmentem hozzá, beszélgettünk, felhívott valami ügynökséget, aminek következtében nyolc-tíz kisebb klubba elmehettem elõprodukciónak. Volt, ahol ingyen, volt, ahol nyolc fontot kaptam, egy olyan is akadt, ahová többször visszahívtak.
MN: Miért akart kinn maradni, illetve miért jött haza?
GM: Tudtam, hogy a kapitalizmus jobb a kommunizmusnál, de nem volt semmi politikai oka, egyszerűen anglomán voltam már akkor is, hihetetlenül vonzott az a kultúra, az a nyelv. Haza meg azért jöttem, mert az ottani hatóságoknak ez kevés volt. Itthon nem voltam politikai üldözött, odakint nem volt munkavállalási engedélyem, sem olyan szakmám, amire szükségük lett volna, hét hónap után egyszerűen hazaküldtek. Szerencsére a kis tanácsi lakásomat nem vették el, semmi különös nem történt azon kívül, hogy egy év elteltével behívattak a BM-be, és megkérdezték, hogy nem szerveztek-e be kint. Mondom, nem, de hát ön is tudja, hogy ha beszerveztek volna, akkor is ezt mondanám, de nem szerveztek be. Jó, mondták, de ha valamit megtudunk, akkor nagyon megüti a bokáját. Pár évig nem volt útlevelem, de pénzem se lett volna utazni.
MN: Hogyan értékeli zenészmúltját?
GM: Inkább kudarc., mint siker. De kellett ahhoz, ami most van, mert fokról fokra haladva találtam meg a saját hangom. Ha most meghallgatom a GM 49 számait, mondjuk jópofának találom õket, de nem vetekszenek azzal, amit 1986 óta csinálok. Csak azért van nosztalgiám, mert rég volt, én meg valamivel soványabb.
MN: Megvoltak benne a mai humor gyökerei.
GM: Meg, de a gyökér kevés. Nem gyökereket akar látni a közönség, hanem kész növényeket. Még amikor a vége felé 1200 embernek játszottunk az Ifjúsági Parkban, akkor is azt éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak. De szerencsére nem csaptam be magam, nem fogtam külsõ körülményekre. Tudtam, hogy nem tudok megfelelõ kontaktust létesíteni a közönséggel, nem elég markáns a produkció.

,,Nem viccek, hanem irónia."

MN: Meddig lehet megélni az angol humorból?
GM: Ugye a Holló-Színháznak van két komplett estje, a Csúcsforma harmadik, nem hiszem, hogy angol szerzõk ilyen minõségű jeleneteibõl még egy estet ki lehetne állítani. Ennyi volt az angol humornak az a része, amit színpadon meg lehet csinálni, és ami Magyarországon érthetõ.
MN: Mintha már ez is a maradék volna, a jelenetek felénél elõre tudni, mi lesz a poén.
GM: Ez meglep. Én ott voltam valamennyi Holló-elõadáson, van összehasonlítási alapom. Szerintem ez megüti akármelyik Holló-est színvonalát. Ha mégse, levonom a konzekvenciákat. Egy biztos, becsapni nem fogom magam.
MN: És mi lesz az angol humor helyett?
GM: Van itt egy kreatív zsenikbõl álló, folyamatosan alkotó közösség, a L'art pour l'art Társulat. Csak saját magunkból táplálkozunk, egyre újabb dolgokat találunk ki. Nem félek attól, hogy nem lesz mit elõadni. Mostanában Dolák-Saly Róbert a legtermékenyebb közülünk. A szilveszteri Vastyúk-tévéműsorba õ és élettársa, Szászi Móni hozták a legtöbb poént.
MN: Milyen üzlet ezt csinálni?
GM: Tulajdonképpen nyereséges, ebbõl élünk. Azért nyereséges, mert telt ház van az elõadásainkon.
MN: Nehéz folyamatosan, nap mint nap hülyének lenni?
GM: Elõadóként nem nehéz reprodukálni ezeket a dolgokat. Ez a műfaj az életem. Az elõadások nagyon kis százalékában fordul elõ, hogy nekem aznap éppen terhes a színpadon lenni, de akkor az ember megerõlteti magát, kívülrõl nem is látszik. Az elõadások 98 százalékában azonban nagyon nagy örömmel veszek részt. Ha ez az arány megváltozik, akkor majd el kell gondolkoznom azon, hogy szünetet tartsak. Kreatívan hülyének lenni, az nem mindig könnyű.
MN: Hogy bírja fapofával?
GM: Mondom, egyrészt ez a műfaj az életem, másrészt nagyon tisztelem a közönséget. De ez alkati kérdés is. Nincs azzal se baj, ha egy elõadásban valaki egyszer-kétszer elröhögi magát, a közönség szereti is. Velem is elõfordul, csak nagyon ritkán.
MN: Visszatérõ humorforrás a homoszexualitás: nem fél, hogy egyszer csak bántóvá válik?
GM: Mi a legjobb lelkiismerettel dolgozunk, szerintünk nem billen át ízléstelenségbe. Soha ilyen visszajelzést nem kaptunk, sõt a Tudnak-e a hollók víz alatt repülni? című estrõl a Másokban méltató kritika jelent meg. Egyébként a Monty Python egyik tagja, aki már sajnos meghalt, maga is homoszexuális volt. Biztos vagyok benne, hogy Angliában se voltak negatív érzései senkinek ezek miatt a jelenetek miatt. Nyilvánvalóan a legnagyobb fokú toleranciával kell viseltetnünk, illetve akkor értünk el igazán eredményt, ha még csak a tolerancia szót se kell kimondani: toleránsnak akkor kell lenni, ha valami baj van, a homoszexualitásban pedig nincs semmi különös. Az Egy láb nem elég című jelenetben - ahol egy ember falábbal jött be - se gúnyoltuk ki a mozgássérülteket. Nem gúnyolódunk a kisebbségeken, ez egyszerűen abszurd humor. Nem a nemi beállítódás, a származás vagy a fizikai állapot választja el az embereket, hanem az értelmi színvonal.
MN: Nehéz volt bejuttatni a Monty Python-sorozatot a Nahlik-tévébe?
GM: Ez korábban kezdõdött. Bányai Gábor még rádiós volt, amikor kölcsönadtam neki a Monty Python-kazettákat. Mikor aztán a TV 1 intendása lett, közösen arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy ez kell, õ pedig megvásároltatta. Mire a közismerten aljas eszközökkel õt és Hankisst eltávolították, már meg volt véve a sorozat, folytak a munkálatok. Az új hatalomnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzon. Tehát mehetett, csak elég siralmas késõi idõpontban, amit azzal indokoltak, hogy a magyar elzárja a tévét, ha feliratos filmet lát. Nem szabad azzal bosszantani a dolgozókat, hogy fõműsoridõben olvasniuk kell.
MN: A politikai humor nem foglalkoztatja?
GM: Nem, nekem nem az a műfajom. Ha mi politikai humorral hozakodnánk elõ, az a közönség szemében lerántana a földre egy olyan dolgot, amely most érdekes és szárnyal. Hétköznapivá és földhözragadttá válna. Az aktuális belpolitikai témákat meghagyjuk azoknak, akik ehhez értenek, és valószínűleg jobban csinálják, mint mi csinálnánk.
MN: A politika egyébként sem érdekli?
GM: De, nagyon, és nem is csak magánemberként, a Holló-Színházzal például szerepeltünk Fodor Gábor gyöngyösi kampányzáró estjén.
MN: Nem gondolja, hogy az ilyesmivel beszűkíti saját lehetõségeit?
GM: Nem, egyrészt az csak egy kis, helyi esemény volt, másrészt meg vagyunk mi olyan jók, hogy ha valaki esetleg nem szimpatizál Fodor Gáborral vagy a pártjával, attól még bennünket kedvelhet. Attól, hogy én nem rokonszenvezem azzal, amit Szörényi Levente az utóbbi idõkben politikai ,,vonalon" tett, az énektudása és korszakos zeneszerzõi zsenije semmivel nem lett kevesebb a szememben.
MN: Az Illésben nem sok humor volt.
GM: Már miért lett volna humortalan? Bródy szövegeiben kedves humor van. Nem viccek, hanem irónia. Megjelenési formájában, külsõségeiben más, de lényegileg, én úgy érzem, még hasonlóság is van az Illés és a L'art pour l'art között. Közelebb állónak érzem hozzánk, mint néhány, abszurd humorral próbálkozó új csapatot. A mai napig nagyon szeretem õket, Dolák-Saly Robi is, és milyen érdekes, úgy látszik, ez fordítva is igaz, mert Bródy megnézi minden műsorunkat.
MN: A polcán láttunk egy csomó könyvet és videót a Kennedy-gyilkosságról. Ez miért foglalkoztatja?
GM: Egyrészt mert kivételes egyéniségnek tartom, õ is, az öccse, Robert is bárány volt a farkasok között, nem véletlen, hogy öt évvel késõbb õt is megmerényelték. Másrészt elszomorít az a mód, ahogy a ,,demokrácia fellegvárában", az Egyesült Államokban is ugyanúgy puccsot lehet csinálni, mint Dél-Amerikában. Nem tudok napirendre térni az egész ügy drámaisága, megrendezettsége és az utána történtek fölött.
MN: És mire jutott?
GM: Teljesen nyilvánvaló, hogy összeesküvés áldozatául esett, több irányból lõttek rá. Nem magányos gyilkos követte el a merényletet, sõt, az sincs kizárva, hogy Oswald nem is lõtt rá, csak olyanok, akiket nem is ismerünk.
MN: Ha nem is politikai humor, de a mai magyar valóság ott van a Besenyõ családban. Hogyan születnek a jelenetek?
GM: A Besenyõ családban nem embertípusokat akarunk karikírozni. A Besenyõk belõlünk születtek, tehát belülrõl kifelé és nem kívülrõl befelé jöttek létre. Jó, ha valaki belelát valamit, és akkor nyilván benne is van, de nekünk semmi más szándékunk nincs velük, mint hogy humoros figurák legyenek. Dolák-Saly Robi nagyon vicces öreghangot tud csinálni, Laár András nagyon humorosan tud beszélni parasztos modorban, nekem, úgy látszik, fekszik ez a vénkisasszony figura, Nagy Natáliának meg kitaláltuk ezt a bömbölõ, böszme kislányt. Ez kifejezetten közösségi munka. A három fõ szerzõ, Laár, Dolák-Saly és én mindig ott vagyunk. Van egy sztori, ahhoz találunk ki poénokat. Mindenki folyamatosan gyűjti a maga marhaságait. Miután összeállt, felolvassuk egy közönség elõtt, és magnóra vesszük. Amelyik poénon nem nevetnek, azt kihúzzuk, és újat teszünk a helyére. Ezt addig használjuk, amíg minden mondat nem lesz humoros. A legutóbbi anyagot már az a kritika is érte, hogy túl tömény lett.
MN: Nem gondolt arra, hogy egyszer könyvet írjon?
GM: Kilenc éve beszélünk arról, hogy csináljunk egy L'art pour l'art-könyvet. Vannak ötleteink, nem egy szimpla könyv lenne, hanem olyan, aminek a lapjai közül kiugrik valami. Sokba kerülne, de az a kiadó még nem jelentkezett, aki hajlandó lenne sokat áldozni rá.
MN: Szívesen vezetne tévéshow-t?
GM: Tavaly januártól májusig Pécsett, a Mecsek TV-ben csináltam egy ilyen beszélgetõs sorozatot, nagyon jól sikerült, de amíg a TV 1-en megy a Vastyúk is talál szeget-sorozat, addig én más csatornát nem keresek. Sokféle tervünk van persze, a L'art pour l'art-ral például tudnánk csinálni egy mozifilmet, másfél óra a Besenyõ családdal, belekerülne 40-60 millió forintba, ami biztos megtérülne, de ajánlatot még nem kaptunk, fióknak pedig nem dolgozunk. Egy show-műsor is sok pénzt, nagy háttérapparátust igényel, elképzelhetõnek tartom, de ez se tartozik azok közé a dolgok közé, amelyeket én kezdeményeznék. Ebben a műfajban a példaképem az amerikai Jay Leno, akinek mindegyik műsorát felveszem, a legérdekesebbeket el is teszem. Nagyon tiszteletreméltó, hogy hetente ötször ilyen talpraesett, ilyen flott műsort tud csinálni.
MN: A humoristák között is akad, akire felnéz?
GM: Színészként van két istenem, a háború elõtti idõkbõl Kabos Gyula, a háború utáni idõkbõl Ôze Lajos. A humoristák közül Hofi elõadói készségét nagyon tisztelem, a humort írók közül pedig Farkasházy Tivadar stílusa tetszik.
MN: A Monty Pythonban és a saját műsoraikban is sok tévéparódia van.
GM: Ez inkább csak egy forma, arra jó, hogy bármilyen emberrel lehessen interjút csinálni. De különben csodálatos dolognak tartom a televíziót. Más dolog, hogy vannak rossz műsorok és tehetségtelen tévések, de mint találmány szédületes. Imádom, amióta pedig én is csinálok tévéműsorokat, egyszerűen szerelmes vagyok a televíziózásba. Gyerekkorom óta mágikus erõvel hat rám mindenféle kép- és hangfelvételi lehetõség. Ezzel az idõt lehet megviccelni. És mivel mi is halandóak vagyunk, nagyon örülök, hogy vannak tévéműsoraink. Abban bízom, hogy fönn fognak maradni, és száz év múlva is nevethetnek rajtuk, ahogy mi is nevethetünk a Kabos-filmeken. Pedig már '41-ben meghalt, mégis kommunikálni tudunk Kabos Gyulával - ha egyoldalúan is.

Szõnyei Tamás Weyer Balázs