- Egy érdekes könyvet látok az asztalodon. Hogy van az, hogy Nagy Natália színművésznő szabadidejében a világegyetem születéséről olvas, aminek kevés köze van a vidám, vicces dolgokhoz, amelyekhez a neved kötődik?
- Miért, az nem vicces, a világegyetem születése?
- Nem emlékszem, mikor olvastam végig utoljára egy ilyen témájú könyvet...
- Én nem tudom, hogy ez mennyire ciki, de láttam a Kapcsolat című filmet és nekem nagyon tetszett az a rész, amikor a Jodie Foster felment a világűrbe. Kíváncsi lettem Carl Saganra, annak a csillagásznak a műveire, akinek az emlékére a filmet forgatták. Igazából ekkor kezdtem ilyen könyvek után kutatni. Annyira nem ástam bele magam, de például ez a könyv izgatott. Belelapoztam, és ha túl magas színvonalon írták volna, akkor nyilván nem folytatom tovább, meg azt hiszem, nem értettem volna meg. De teljesen közérthetően fogalmaz, ami eljut egy ilyen színésznőhöz is...
- Tulajdonképpen mi az, ami érdekel benne? Az, hogy mi ez az egész, amiben élünk? Vagy inkább a dolog rejtélyessége?
- Az is izgat, az egésznek a felfoghatatlansága, meg aztán az ember nagyon keresi a helyét itt, a világban. Iszonyú nagy problémákat tudok csinálni magamnak a saját kis életemben, aztán meg filozofálni rajtuk - közben meg persze befelé is ugyanolyan izgalmas kutatni, mint kifelé. Mindenesetre annyira picik vagyunk! Tudom, hogy ez közhely, de jó annak tudatában lenni, hogy még mi van az én kis burkomon túl.
- Attól, hogy közhely, még lehet személyes igazsága.
- Persze, csak azért mondom, mert tisztában vagyok vele, hogy ez nevetséges így kívülről. De tényleg jó abból kiindulni, hogy az embernek meg kell találnia a helyét a világban, de muszáj abba is belehelyezkedni, hogy a mi univerzumunkon kívül még hány lehet.
- Öt perce beszélgetünk, de már van egy első, felszínes benyomásom: nagyon erős kontrollal szemléled magad. Felülbírálod, kritizálod a saját mondataidat.
- Igen, mondta már ezt egy-két ismerősöm. De amikor elmondok valamit, mindig belegondolok, hogy ennek az ellenkezője épp úgy igaz, és hogy milyen baromságokat beszélek. Akkor elbizonytalanodom, és nagyon halkan még elmondom az ellenkezőjét is.
- Akkor most könnyítsünk ezen a dolgon. Álljunk rá egy időrendi vonalra, ez kényelmes is, szokás is. Kezdjük nyugodtan egészen kicsi korodtól.
- Végül is színésznő akartam lenni kiskorom óta. Vannak olyan emlékeim, hogy ez nem tudatosan, de ösztönösen megnyilvánult. Én gyerekkoromban sokkal agilisabb, magabiztosabb voltam, és gyűjtöttem magam köré a barátokat, a korombeli gyerekeket, inspiráltam őket, hogy csináljunk mindenféle játékokat. Mit tudom én, láttunk egy mesefilmet - tudom, hogy konkrétan Esőtündér volt a címe. Felöltöztettem őket, a barátnőimet, akiket ez igazából annyira nem izgatta, mint amennyire engem, a fejükre adtam a mamám nejlonharisnyáit, szép hosszú két copfunk lett, szép ruhákba öltöztettem őket, és így flangáltunk lent, a lakótelepen. Mindenféle történeteket kitaláltam, én voltam mindennek az értelmi szerzője és az összetartója.
- Hol volt ez a bizonyos lakótelep?
- Szegeden, ott laktunk. A Tisza-parti töltés mellett, egy pici, nagyon bensőséges hangulatú lakótelep, ez nekem nagyon fontos, meleg közeg volt. Fiatal házaspárok lakták, és általában egykorú gyerekek, mert együtt kezdték az életüket ezek a családok. A szilvesztereket, az ilyen nagyobb bulikat is együtt csináltuk egy-egy lakásban. Mi, gyerekek, ott nőttünk fel. És tényleg nyolc-kilenc évesen baromi magabiztosan adtam elő mindenféle táncokat, jeleneteket a felnőtteknek. Olyan furcsa, hogy ez a fajta magabiztosság, lazaság hogy vész ki az emberből, és miért.
- Belőled kiveszett?
- Igen. Százszor bizonytalanabb lettem és sokkal aggódóbb, millió-egy kérdőjellel, hogy valóban ezt kell-e csinálnom, vagy csak gyerekkori fellángolás volt. Talán azért is, mert eljöttünk Szegedről az általános iskola végén, és itt nagyon elbizonytalanodtam. Az összes barátomat elveszítettem végül is, mert olyan nagyon nem tartottuk a kapcsolatot, egyikkel-másikkal levelezgetek, de ez nem mérvadó. Felköltöztünk, itt nagyon rosszul éreztem magamat, egy külvárosi lakótelepen laktunk, Mátyásföldön. Akkor kezdtem újra jobban lenni, amikor felvettek a Veres Pálné Gimnáziumba. Újra találtam barátokat, jól éreztem magam, és egy pár sikerélmény is ért. Csináltunk egy színjátszókört, és akkor újra egy picit visszakerültem abba a furcsa tudati állapotba, ami kiskoromban volt. De ott már én csapódtam azokhoz, akik össze tudtak fogni egymással.
- Utólag visszatekintve a gyerekkori énedet érettebbnek látod a kortársaidénál?
- Igen, de olyan rossz ezt mondani, még soha nem mondtam ki. Nem tudom, lehet, hogy csak merészebb. Lehet, hogy a többiek között volt olyan, aki szellemileg érettebb volt vagy mélyebb, de én meg az a típusú gyerek voltam, aki szeretett szerepelni. Pusztán ennyi volt a különbség, exhibicionista voltam feltehetőleg - és ennyi.
- Akkor tehát a gimnázium. És a L'art pour l'art Társulat.
- A L'art pour l'art nyolcvanhat óta működött, négyen alapították, három fiú, a Laár, a Dolák, a Galla - és a Bálint Bea volt a lány. Ő másfél év után kiszállt a társulatból. A Galla Miki véletlenül ott volt nálunk egy gimnáziumi esten, egy Karinthy-művekből összeállított est volt, ott valahogy jól szerepeltem, és akkor másnap felhívott, lenne-e kedvem velük játszani. Én nem ismertem a társulatot, tudtam, hogy a Laár a KFT-ben játszik, az egy nagyon jó zenekar volt, a magyarok között az volt a legszínvonalasabb zenében is, szövegben is, és nagyon szerettem. Aztán megjelentem a hátizsákommal meg a varkocsaimmal, de jóba lettünk, onnantól kezdve egész nyáron próbáltunk, ősszel már turnéztunk, tehát én a negyedik osztályt végigturnéztam. Nagyon kemény időszak volt, de szép volt. Akkor 90-ben a Laár elment buddhista tanárnak, és három évre átmenetileg leállt a L'art pour l'art. És amikor ez megtörtént, a Robi zenélt, a Galla pedig úgy döntött, hogy akkor megvalósítja az álmát: lefordítja a Monty Python-jeleneteket, és szervez egy olyan társulatot, akik ezt előadják. Így a Galla engem automatikusan hívott, fel sem merült, hogy mást. Átvitt a Holló-Színházba. A Hollót 95-ben a Miki álomra szenderítette, a L'art pour l'art meg három év múlva újra kezdett. És máig van, csak most már egy más felállásban.
- Amennyire ismerem ezt a dolgot, az abszurdnak, a groteszknek egy meglehetősen végletekig vitt fajtájáról van szó...
- Igen, pláne azok számára, akik ötven éven át másban nőttek föl, amikor főleg politikai humor létezett.
- Meglepnél, ha igennel válaszolnál a kérdésemre, de megkérdezem: volt ebben valami tudatos fölismerése annak, hogy változnak az idők, és ennek a kifinomult politikai humornak a helyzet megváltozásával vége?
- Nem is foglalkoztunk ezzel. A fiúk nevében nem tudok teljesen hitelesen beszélni, de ismerem őket annyira, mert tíz évig együtt voltunk, hogy tudom, hogyan indult. Ők ezt egyszer úgy fogalmazták meg, hogy ez egy olyan kölykös humor, ahogyan a gyerekek a tükör előtt grimaszolnak, meg amiket kitalálnak. Valahogy azt vettük észre, ahogy jobban megismertük egymást, hogy mindannyian ugyanarról a tőről indultunk, hasonló volt a gondolkodásunk. Szóval nem véletlen, hogy mi így négyen nagyon jól együtt tudtunk dolgozni tíz éven át. Nagyon jó volt, ahogy egymást kiegészítve teljesen ugyanazon a vágányon haladtunk.
- Te is bekapcsolódtál a dolgok formálásába, a jelenetek létrehozásába?
- Az első két előadás a három fiú agyszüleménye volt, aztán óhatatlanul belekapcsolódtam, ahogy együtt turnéztunk. A buszban, az étteremben, a szálláson, mindenhol jöttek az ötletek, és később kidolgoztuk őket.
- Lényegében egy végtelenített, közös marháskodás volt, vagy voltak nehezebb, gondokkal terheltebb oldalai is, amelyek nem feltétlenül látszottak meg az előadások hangvételén?
- Az egésznek egyfajta együttélés-hangulata volt. Ez egy olyan társulat, ahol nagyon egymásra voltunk utalva a színpadon is, és nehezen működött a színpadon, amikor a háttérben zűrök voltak, de mégis azt vettük észre, hogy amikor kritikus időszakok voltak, akkor is a színpadon, arra a másfél órára eltűntek a konfliktusok és begyógyultak a sebek. Nem olyan veszélyes dolgok voltak ezek, teljesen természetes, hogy ha négy ember össze van zárva, akkor vannak ilyenek, de ezeket tudtuk orvosolni. Legalábbis látszólag. Szóval lehet, hogy az idő szépít meg mindent.
- És miért van ennek - legalábbis a számodra - vége?
- Ez egy nagyon hosszú történet, és nagyon nem akarok erről a sajtóban beszélni. Tavaly augusztusban elküldtek végül is a társulatból, de a Galla már korábban kiszállt. De ezt fölösleges boncolgatni, mert nagyon messzire vezetnek a szálak. Annyi a lényeg, hogy én elvállaltam egy szerepet a Zimmer Feriben, próbaidőszakban volt a forgatás, és ezzel ők nem értettek egyet. Pedig lehetett volna egyeztetni.
- Így ítélték meg, hogy keresztezik egymást a közös elképzeléseitek és a te ezeken kívüli terveid, lehetőségeid?
- Ha ezt ők így ítélték meg, akkor tévedtek. Én sajnálom, mert eszem ágában nem volt ezt a társulatot otthagyni, és soha nem akartam csak filmszínésznő lenni. Én úgy éreztem - mint színésznő -, hogy ha feladatot kapok egy filmben, akkor azt is el lehet vállalni. De nem akarok csak filmezni, nekem a színpad baromira fontos. Százszázalékos odaadással készültem a következő bemutatónkra.
- És mi van most, a Csinibaba, a Zimmer Feri után?
- Ez most egy nagyon érdekes időszak volt. Tizenhét éves korom óta dolgoztam, volt egy biztos helyem az életben, és nagyon izgalmas, hogy miután teljesen kifújták a port a lábam alól, megbillentek a dolgok, hogyan tudok helytállni. Végül is ez az, amiben a feladat lényegét próbálom látni. Helytállni egy ilyen helyzetben, amikor az ember elveszíti a munkáját, azt a közeget, amiben tíz éven át élt.
- Amit ezek szerint szerettél...
- Persze, nem kérdés, és akkor nagyon nehéz volt, borzasztó. De nem baj! Furcsa meg nehéz, de hogy mondjam... Most játszom egy társulatban, nagyon-nagyon helyesek, nagyon jó velük. Három éve működik, Nap Színház a neve, színészképző iskolában ismerkedtek össze. Olyan korúak, mint én, nagyon sok ötletük van, tehetségesek. A Dandin Györgyben játszom Angyalkát, a feleséget. Nincsen kőszínházban állandó helyünk, még vándorlunk. Június elején van fellépésünk, aztán a következő szezonban folyamatosan szeretnénk játszani. Engem egyébként soha senki meg nem keresett nyolc-kilenc éven át, a Tímár Péter volt az első, aki elhívott a Csinibabába, és annyira boldog voltam, hogy szüksége van rám, és bizalmat ad! És tök jó volt, hogy hagyta, hogy kipróbáljam magam, úgyhogy ezért örültem, hogy újra hív a Zimmer Feribe, és vicces lett volna - hiszen meg lehet csinálni, lehet időben egyeztetni -, hogy én ilyen butaság miatt visszautasítsak egy ilyen lehetőséget. Ma Magyarországon nem forgatunk annyit, minden színész örül, ha hívják. Na, mindegy...
- Most már tehát egyértelmű számodra, hogy így vagy úgy, valamilyen formában, de a színészet lesz az életed. Mi van még mellette?
- Igazából eléggé monoton. Nagyon szeretek tornászni, ez rendben tart lelkileg is, nemcsak fizikailag. Amióta nem vagyok úgy igénybe véve, mint tavaly, egy picit eltespedtem, de talán rendbe rakom magam. Filmeket szeretek nézni, színházba sajnos ritkábban járok. A barátaimmal nagyon szeretek lenni, erre most több időm van. Egy négy-öt fős társaság az, akikkel nagyon jóban vagyok, de nagyon sok kedves, jó barát van, akik néhanap fölhívnak, elmegyünk moziba, szóval elég gyakran csöng a telefon, tök jó érzés ez.
- És a rajongók?
- Jóba lettem nagyon sok fiúval, aki írt nekem. Jó érzés, hogy vannak, és amikor elküldtek a társulatból, nem pártoltak el tőlem. Nem érdekli őket, hogy ki milyen pitiáner hiúsági kérdést csinál bármiből is, nagyon jól esik, amikor megszólítanak.
- Mit csinálsz a bánataiddal, csalódásaiddal?
- Rosszul csinálom, nagyon szeretem kiélvezni őket, mazochista módon beléjük hajszolom magam.
- Beletemetkezel, belezokogsz a párnába?
- Igen. Az ember tényleg belehergeli magát. Aztán viccesnek tűnsz, és nevetséges vagy, és utálod magad, hogy miért hisztizel. Van, amikor teljes a melankólia, és utálom magamat, nem is értem, mit keresek a pályán, meg a hibáimmal vagyok elfoglalva, utána meg nagyon lelkes tudok lenni, nagyon életigenlő és optimista. Szóval ez teljesen abnormális, nem jó.
- Szerinted huszonnyolc évesen felnőttebbnek kellene lenned?
- Legalábbis bölcsebbnek. Nem kellene hagynom, hogy az érzelmeim ennyire eluraljanak, hogy ennyire a befolyásuk alá kerüljek.
- Mert?
- Azért, mert ez olyan ostoba, ezt egy ostoba nő csinálja.
- Nem nézed megint nagyon kívülről magad?
- Lehet. És lehet, hogy sokkal rosszabb lenne, ha abszolút racionálisan tenném ezeket helyre, lehet, hogy megbolondulnék. Egyszer a Pogány Judittal voltunk közönségtalálkozón, és ő azt mondta, hogy azért örül, hogy színésznő, mert az összes feszültségét a színpadon vezeti le, illetve, hogy ott ezeket az érzéseket újra előhívja magában, és ezek révén éli meg a szerepeit. Azért tudom most őt idézni, mert átéltem, hogy ez az eufória - illetve a teljes kétségbeesés - előjött bennem is a színpadon. Az a lényeg, hogy a színész valamilyen szinten lázas állapotban él, tehát nem normális, mert normális módon nem lehet színésznek lenni, vagy színházat csinálni, azt hiszem. Persze nyilván van egyfajta tudatosság abban, hogy hogyan épít fel az ember egy szerepet, meg hogyan játssza el, de az, amiből töltekezik, az nyilván egy felfokozottabb állapot - akármelyik végletet nézzük.
